Nem tudom...
Beküldte helikon - 2014, december 2 - 20:43
Nem tudom, mikor, meddig, hogyan és miért,
Csak ültünk ketten az alkonyi padon,
A Hold fordult egyet-kettőt, majd visszatért,
Hogy ezüst lepellel minket betakarjon.
Körültünk sejtelmes, mámoros zene szólt,
Egy különös koncerttel üdvözölt a kert,
Fészkében már szerelmes csalogány dalolt,
S a Mindenség szíve is örömdalra kelt.
A fák, bokrok és cserjék dúdolgattak némán,
Ám énekük szótlanul a szívünkig ért.
Mi csak figyeltünk, a lombok alatt állván,
Mit susog a lágy szellő, a mező, a rét:
Higgyétek, hogy ez a perc csak a Tietek,
Szívetekben talált örökös tanyára.
Lelketekben vert most mélységes gyökeret,
S nem figyeltek többé gonoszra, ármányra.
Eljön a pirkadat, s a sötét eloszlik,
A kert harmatcsókot kap a kelő Naptól,
Háztetők fölött is vidám felleg úszik,
S új nap bíbora pereg varázskalapból.
Szívetek is ébred, s keresi hű társát,
Él még Bennetek a bűvös álom éje,
A sötét arca is már tűző napba vált át,
S átsejlik rajta a tegnap kínzó-édes kéje.
Mi ez? A hang mintha ürességbe bukna,
Most nincs senki, sem égi, sem földi elem,
Ki okos szót, szépet, szívhezszólót tudna.
Megnyílik lelked titkos zárja, és súgja:
„Rád talált a nagy Titok: ez a Szerelem!”
Hozzászólások
hzsike
2014, december 3 - 08:08
Permalink
Kedves "Helikon!" Szeretettel
Kedves "Helikon!"
Szeretettel gratulálok versed Parnasszusra kerüléséhez Szerkesztőségünk nevében.
Zsike :)