Te meg én

Mi ketten ültünk, te meg én,

a fűz alatt csendben,

s amíg álmodtunk kettecskén,

a lég könnye cseppent.

Az égre lestünk te meg én,

elbújni kell-e még,

de sejtettük már kettecskén,

a vér hajt, nem az ég.

 

A lombok alatt te meg én

reméltük, hittük azt,

a sors folyóin kettősünk

együtt lelhet vigaszt.

Fogadtuk hévvel, te meg én,

az ég se téphet szét

erős kötést, min kettősünk,

s száz csók a szép pecsét.

 

A hordalékon, te meg én,

elfolytak év-folyók;

ha kő csiszolt is, mi ketten,

nem éleztük a szót.

Hisz hogyha kettő, te meg én,

közös célokat hajt,

a végső révbe, mi ketten,

együtt érhetünk majd.