Vámbéry a Sevenben

Vámbéryt az Isten egyszer elengedte,
Beült hát pezsgőzni, a közeli Sevenbe,
A szépen habzó italt franciául kérte,
A pincér bólintott, majd sietve ment érte.

Vámbéry ebédhez átváltott olaszra,
S milánóit enni kiült a teraszra,
A furcsa fejlemény meglepte a pincért,
Hát még, hogy a vendég kávét törökül kért.

A zavarodott frakkos végül megkérdezte:
Mondja, ki ön, uram, s mely haza szülötte?
Vámbéry a nevem, és e föld itt a hazám,
Sok nyelvet beszélek, de magyar vagyok, az ám!

Voltam szegény ember, ki születését bánta,
Nincstelen nyomorék, a fél lábára sánta,
Tehetségem révén magasra jutottam,
Édes anyanyelvem Keleten kutattam.

Bejártam Törökhon számtalan vidékét,
Kiismertem földje változatos népét,
Láttam én özbeget, turkománt és örményt,
Bicegő dervisként tartottam a törvényt.

Miután meghaltam, megtértem az éghez,
Szír-arámi nyelven éneklek a fényhez,
Épp csak leugrottam, egy finomat enni,
De leszóltak fentről, ideje lesz menni!      

Most távozom, főúr, égi szférák várnak,
Hallom hívó szavát Mennyei Fanfárnak.
Búcsúzóul annyit: mondjon, ki mit akar!
Akárhogy is nézzük, legszebb nyelv a magyar!