Blogok

 Mysty Kata

 Furcsa ragozás

Bíbor égen sápadt telihold,

Nagyapámnak egy kabátja volt.

——–

Anyám mindhalálig robotolt,

Derengőben az eszmélet,
hosszú téli álom vonyít,
farkaslélek
ébredőben,

Mysty Kata:
Rügyfakasztó dal

Kopasz ágon botló szél,
rügyet bont...
virágnak virága ki-kipattan, s
gerjedő tüze kér szerető fényt.

Aprócska pontjai sziromcsipkés
fodrai; Virágmézillat csapja:
lehelet. Merengőn ringat el
sóhajtó öröm. Tavasztündér
röppen, alvó világ szökken.

Tavaszt nyit kopogó idő.
Pillekönnyű szárnyon
ide-oda szálldos. Csonkja fa rönkjének
hajtása lobban. A nap is készen áll,
több időt szán reá.

Döccen az út, s a szekéren fázik a testben a lélek.
Tudja, a sorsa elől menekülni hiábavaló, mert

A Nap szép Kedvese

Ma megérkezett,

Ettől a világnak

Pompás kedve lett.

——

Aranyló áradat a lombban;
napfény cikázva lángra lobban,
áttörve levél-barikádon,

Soha még, sohasem láttam,
bárhogy akartam,
alakod,
tovatűntél, s álmaimon repedés...

Tizenötödik rész

Hova, mely földre születtünk?
Oda, hol reszket a hajnal,
fél bevezetni a nappalt,
nem bízik napsugarában,

Árva sorsom bús kalásza,
Beletaposva a sárba,
Eltiporva nem terem;
Mert csirája félelem.

Bádogosként járva körbe,
kis szamárral húzta kordély,
embereknek hosszú sora
körbefutó gangon tova

Szerelmet hoztál, titkosat,
bújtunk bele, mint nagy subába,
kinn a tél örjöngött,

Tavaszgyermek húzza-vonja,
Nap mamája karját: kérlek,
ki szeretnék menni, értsd meg!
nem maradok télnek rabja!

Világoskék ifjakon

Sötét öltönyök,

Széllelbélelt kis világuk

Hájmonológ
(Edmond Rostand után szabadon)