Bársonyos hópelyhek lepték be a tájat,
a fák kérgén is megmaradt a hó,
a lelkekbe költözött a tiszta fehérség
s nem látszott más, csak a hótakaró.
Apró gyermekarcok, mint kicsi manók,
Mondd, lesz-e csendes nyarunk,
s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?
Megyünk-e még a széllel szemben,
vagy nyeljük a port, melyet felkavart?
Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,
és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,
érdekel-e más embert is,
Gondoltam, írok egy hosszú beszámolót a szombati díjátadóról, de meggondoltam magam. A fotók minden szónál ékesebben beszélnek az ünnepség hangulatáról.
Nézegessétek őket! :)
A kisebbik is felnőtt már,
Pedig olyan hamvas,
És kislányos ma még,
Az Égen visszhangoznak a mesék;
S az Idő résein keresztül
Olykor
Megsimogatjuk régi életünket.
———
(Megígértem, hogy nem lesz vers belőle;
De tudd meg:
Elvarázsolsz bármikor.)
——-
Még szőke hajjal fogtam a Kezed,
S a szép jövőért reszkető reményt
Közömbös sziklafal takarta el,
——-
(Fantasztikus voltál már akkor is,
S azóta egyre több…)
——–
Jótevőm lettél azzal,
hogy szívem nyújtófára tetted.
Merted,
s próba ez nekem.
Nem gondoltam,
hogy elbírsz velem.
Keleszteni a kelhetetlent,
bátor tettel,
nyújtani a nyújthatatlant,
álnok tervvel,
sikerült neked.
Vérvörös süteményünkből, málnaként,
folyik a lét,
két dobbanás közt nyomnak, tumorként,
a vörös vérsejt-málnák.
Árva mazsolák.
Azt mondtad édes lesz,
hát várom.
A türelmem spagetti tészta,
míg te vagy a párom.
A korom a tökéletlen égés szilárd szemcsékből álló mellékterméke.
Nekem is van…
Születésem pillanatában csatlakozott hozzám hűséges kísérőnek.
Azóta egyek vagyunk.
Egyszer megkértem valakit, adjon feladatot, miről írjak verset. Küldött egy fotót egy szál vörös rózsáról. Ez lett az eredmény:
Vörös rózsa
Szemérmes bimbók,
Fáradt remények,
Libbenő szoknyák,
Sejlő enyészet.
Bársonyos csókok,
Szikrázó vágyak.
Bódító éden,
Suhanó árnyak.
Ölelő szirmok,
Tüskés szerelmek.
Reszkető lélek,
Bíbor gyermek.
Rubintok titka,
Megkövült parázs.
Vérvörös élet,
Néma vallomás.
Magyar! Én most hozzád szólok!
Neked én most nem szónoklok!
Nyisd fel végre csukott szemed,
Nyújtsd ki hazádért a kezed!
Vedd fel kardod! Harcolj érte!
Hadd follyon az állnok vére!
Küzdj hát te is a hazáért,
Istenért, s a szabadságért!
Ismerd a jót, lásd a rosszat!
Vívd meg te is a harcodat!
Tudd, hogy mikor mit kell tenned,
S a tűz ott lobogjon benned!
Egy Istenért! Egy hazáért!
Az Isteni örök igazságért!
Néztünk téged, a blúzod, a kikerics meg én,
Sziklák övezte szurdok pázsitos fövenyén,
Amint vízválasztó, törékeny csípőd,
Sebes patak medrében szigetként nőtt,
S Kezed ölelte sodrásban boldog vízcseppek
Már helyettünk simultak versengve bőrödnek,
Kék blúzod sárgult, fúrta az irigység,
Illatod maradt számára örökség,
Magam lettem volna tán patak mély forrása,
Vagy öles fákból ácsolt önapasztó gátja,
Hogy magányos vízcseppként én, egyedül,
Csak én legyek, mely melleden szétterül...
Kint hideg van…
A novemberre súlyos köd terül,
A felhő feketül,
Átokföldek
Prófétái
Ülnek ott
Felül.
——-
Lehullt a levél,
Döngve cammog már felénk
A Tél.
——-
Kint hideg van…
Szürke köd-nejlonba szorult az ég,
Eltűnt a messzeség,
Régi gyertyák csonkja szárad
Tán már
Egy sem ég.
——-
Közöny kavarog,
A négy sarokban
A nihil forog,
Meg festett világvége-viharok.
——-
Csak
Jelkép
E két keresztbe tett fa
Vagy
Több
Is
Van
Mögötte
Alatta
Fájdalmas búcsú
Vér ontó háború
Vagy csak jelkép a keresztbe tett fa?!
Megszületünk, meghalunk.
Érző emberek vagyunk.
Érzünk, létezünk, élünk,
Ha megsérülünk, vérzünk.
Látok embereket, akik nyomorognak,
S olyanokat, kik javakban dúskálnak,
Vannak, kiknek életük csupán kudarc,
S olyanok, kiknek győztes harc.
Sok ember szenved munkával a megélhetésért,
De vannak olyanok, kik nem harcolnak egy célért.
Az utóbbi csak egy szép szót mond, s megkap bármit,
De ő csak gyötrődik, másokat mégis ámít.
Ringó, ringó, ringó,
Ez az Élettangó,
Lágy melankólia,
Forró andalgó.
Kilép, hátra, zár,
Öled mélye vár,
Selyem, latin-barna
Hosszú comb bezár.
Kilép, balra, zár,
Százszor csókol már,
Ős-vörös fénnyel
Ajka újra vár.
Lép, lép, fordul,
Lelken túl csordul,
Örök csalfa vágy,
Kell úgy, piszkosul...
*
(ref:)
Ringó-ringó-ringó
Rongyos-Élet-Tangó...
*
Megbántottalak,
elmulasztott tegnapok
némaságával.
Ráncfaragó idő
múlni hagyásával.
Kételyek közt hagyva
Az írás most
a vezeklésem,
dühös késztetésem,
mert fülemben visszhangzik
sajgó szívhangod -
jajkiáltását hallom...
Szemem könnycseppjében
bússá szépült arcodon
hiába várás ül...
Érzem ideges
mozdulatod, min
remegés fut végig
Visszautaznék
hozzád az időben,
Édes-bús ütemünk hívogat, újra kél,
Mezténláb mulatok, gondom a táncban él,
Régen szólt dalokat énekel új remény,
S ritmusban pörög életünk.
Két lépés repülő, ingat a forgató,
Hullámzó karikát rajzolva fordul át,
Benned gyúlt tüzeket, bőrömön égve szét,
Hamvaszt el hamuvá zeném.
Páratlan szerepünk, élteti csalfa fény,
Brácsában ragadó hangokon éledő
Érzésünk veri szét, lassul a járató...
Csárdásunk elül, éjbe száll...
Nem adhattam még neked
az első fényre feltörő mosolyom,
mikor jóízű reggeleken
ujjam arcodon oson,
és álomittasan,
ha szemed felragyog,
füledbe súgom: boldog vagyok...
Ó, nem!
Ezt még nem tudhatod...
"Az élet gyönyörű, minden vonatkozásában, a szívem-lelkem legmélyén élem meg minden egyes pillanatát. Ha feszít odabent, ha kitörni akar, akkor ki kell engednem. Dalban, versben, prózában, táncban, ölelésben."
(Hektór szavai az Idő palackjában – egy régi novemberből)
Trójai tábortűz mellett…
Szürke égen Hold ragyog,
Jövőt váró félelemben
Hallgatnak a csillagok.
———
Lent a völgy párás ködében
Akháj őr szeme kutat,
Isten-protekciós hősök
Fenik ránk a fogukat.
——-
Nekem nincs isteni ősöm,
Apám nemzette fiát,
Szegény asszony volt az anyám,
Nem ízlelt ambróziát.
———
Zsákmányolni jöttek ide,
S acsarkodnak – főleg rám;