Blogok

Kippen-koppan

Az oroszlán ült a párkányon,

a rigót nézte, mint messze száll,

néha kinyílt a kórterem ajtó

s beszólt egy hang: - Józsi mit csinálsz?

de Józsi csak nézett mereven

és az oroszlán lett az esti látomás

a rigó baltával kezében repked

s Józsi nem csinált semmi mást

- ült csendesen, néha biccent a feje,

vicsorra torzult mosolyban él,

hatalmas üvöltéssel az oroszlánra ugrott,

ki a párkanyon fekve csendben henyélt.

A rigó röhögött és rázta a baltát,

Hányszor de hányszor fordultam már hátra,
S újra löktél tajtékzó habokba,
Mondtad, induljak, küldtél messzi útra,
De fegyvert nem raktál tarisznyámba.

Feddő intés volt igéd igazsága,
Hajó orrán szavad mint jelzőfény,
Tudtad, elrontom, vagyok oly izgága,
Hitem segít, s nem húz mélyre örvény.

Tanító erején kénkő viharnak,
Gonosz csáklyája gerincen roppan,
Mondtad, jobb lesz, ha gyötrelmeim múlnak,
S kísértés alatt testem nem rokkan...

Osztoztak rajtad, mint Jézus ruháján,
Várta voltál, konca a töröknek,
Antant sara a megszálló csizmáján,
Mehmed serege rajtad törött meg,
Ötvenhat ér fáj lassuló szívedben,

Csak estefele jutott megint eszembe

a kiscipő, a gyermek, a kutya és a lány,

majd rozsdás emlékekből idéztem fel

az érzelmektől fűtött buja délutánt,

mikor fogtad a kezem, és fogtam a kezed;

csendesen álltunk egy hatalmas kövön,

a világ is megszűnt, csak mi voltunk ketten,

s virágok illatát éreztem bőrödön.

Az első ölelés sokáig tartott,

Első rész

Ez a tanulmányom magától értetődően támaszkodik mindarra, amit a korábbi, A szabad akaratról írott esszémben elmondtam.

Itt legalább annyira fontos ügyről van szó, mint ott.

Elindult az új honlapunk, ahol a jelen magyar nyelvű amatőr líra értékeit kívánjuk összegyűjteni és felkarolni:

http://lira.kimte.hu

Ott lakom én hol a hűs szellő űz hajnali álmot,
nem vagyok én úr, csak volt dolgos kétkezi munkás,
nincs szoba, nincs lány, rossz szekerem sincs mely nyikorogna,
égkoronám kék, ékköve mind sok ezer szép csillag.
 

Valaki súgja-e neked,
hogy köszönj illedelmesen,
ha felnőttel találkozol?
Ellépsz mellette csendesen?
Trágár szót mormolsz mérgesen?

Valaki mondja-e neked:
táskád, leckéd rendben legyen,
figyelmed friss, beszéded szép –
emberformáló értelem
vezesse vágyad szüntelen?!

Valaki arról faggat-e,
kit gúnyoltál, téged ki bánt,
s a sorsot döntő érdemjegy
biztat vagy alulkalkulált,

Bujdosóknak fejedelme
hamvaidban hazatértél…
Nem kísértem, csak álmodom,
csillagfényt vet rám az éjfél.

Írástudók, betűvetők
szomjúhozzák közelséged.
Márciusban, Hajnal-napon
várjuk újraszületésed.

Itt vagy ismét: bölcsen, búsan,
kevés mosollyal arcodon,
mégis vigaszt nyújtasz nekünk
újkeletű, rút harcokon.

Bujdosóból magyarhoni
p o l g á r r á tégy mindnyájunkat! –

Ha a kenyeret magam szegem meg,
mint a penge a foszló bélben,
elővillannak nagyszülőim
lángjaiból két világégésnek,
mit fellobbantani sosem akartak.

- Anyák napja előtt –

Attilát idézi Etus
(90 éves lexikon),
s miközben hangját hallgatom,
eszembe jut számtalan juss,

s egyre fájóbb lesz az emlék.
Anyám, hol vagy? Mért mentél
végtelen útra? Hisz nemrég
még te mondtad: Messze az éj.

Férfibb voltál száz férfinál,
akinek egyetlen fia
tiltakozott: neki nem jár
minden évben új ing s ruha.

Szereteted csillagokig

Augusztus egyik csillag-
fényleső alkonyán
így intett engem halkan
őszülő jóapám:

Hiába állsz a jólét
legmagasabb fokán,
Szent István-szigort őrzöl
szívednek hajlatán,

lelked legmélyén, míg élsz,
tíznél is több parancs
hajt téged, s folyton alkotsz,
maradva víg suhanc,

hegedülsz csalfa nótát
annak, ki bortól ég,
s örömét árnyékolja
egy kis keserűség.

MANÓK

1. A JÓ MANÓ

Én vagyok a jó manó,
Nem jövök, ha hull a hó,
Ha melegen süt a nap,
Rögtön meglátogatlak.

Persze észre sem veszed,
Mikor rajtad segítek…
Ha nem kell a főzelék,
Nyalom a tányér szélét.

Játékod van több mint száz,
Apró szemem rá vigyáz,
Helyre rakom titokban,
Egy se legyen tilosban.

Nem kérek én jutalmat.
Fogom a ceruzádat:

1. Törzsből nyíló

Törzsből nyíló kis virág,
m’ért tévesztettél irányt?
Lomb közt bújnak társaid
jó magasan – mind virít.

Oldalhajtás éltet most,
ezért vagy elhagyatott.
Mégsem: erőd úgy nyered,
hogy bőven szívsz nedveket.

Könnyen elér a kezem,
inkább csillogó szemem.
Ha ideér unokám,
haját díszíted talán.

Ő is derűs oldalág.
Ő is ilyen kis virág.

Nem siratom februárt,
Ő se sirat engemet,
Tiszta fényű napsugár
Aranyozza az eget.

Búcsúzom hát a téltől,
Nem kívánom vissza már,
Remélem, hogy tavasz jön,
Útban fecske- s gólyapár.

Talpunk alatt zöldebb fű
Fogad majd, ha játszani
Hívom unokához hű
Nagyapámat s kacagni

Fogunk, ha a labda száll…
Nem törődünk semmivel,
Aki velünk tart, jól jár,
Kedvünk magasba szökell.

Önmagában nincs szeretet,
rajtunk, embereken múlik,
ez az érzés helyet kap-e
ott, ahol a lelkünk nyílik.

Rejtőzik szívdobbanásban,
hosszú múltú barátságban,
új, szerelmes ölelésben,
régen kötött szövetségben,

gyermekarc simításában,
családi odaadásban,
alkalmi ismeretségben,
békesség megőrzésében.

Otthon - szoros együttlétben,
utcán - minden átkelésben,

---Egy netes barátnőmnek ---

Ó, ha hozzád röpülhetnék,
eleséget bőven vinnék,
szárnyaimmal megóvnálak,
fészkedhez keresnék ágat.

Jaj, de nagyon messze laksz te!
Tengeren túli erdőbe
nem jut el bús csicsergésem,
hogy érted ver árva szívem.

2010.08.05.

HŰTLENSÉG

Bizony már hűtlenebb vagyok hozzád,

nyári barátom, nagy folyó,

hagyom, hogy halaid elorozzák,

partodon elcsitult a szó. 

ÁLMAINK, VÁGYAINK

Csörgedező patak már az életünk,

Olykor kőakadályok közt lépkedünk,

Széles folyammá válni rég nem vágyunk,

Csak naponta célba érni - az álmunk

FA   

Nem vagyok örökzöld, mint egy melódia,

Nem is kell ágamnak végleg kimúlnia.

Én is megsárgulok, mint a többi társam,

Fogunk-e meghátrálni?

Nemigen!

Ez a bicikli másmilyen:

Ilyen!

——–

Itt nem lesz protekció,

Suskus,

Stikli;

Ez másmilyen bicikli.

——-

Az anyag

Amint egy-két imádója akad,

Istent tagad;

De hogyha a Létről kérdeznek tőle,

Entrópiába menekül

Előle.

——-

Lopott illatban járó talmi fenség

Az intézményesült reménytelenség…

——-

Fogunk-e meghátrálni?

Nemigen!

Ez a bicikli másmilyen:

Ilyen!

A teremtésemkor
nem volt kimondott szó,
így megtette a csend,
és a benne várakozó
tökéletlen rend,

elütéssel leírt szabály,
bomló katonasorként vonuló,
a fejemre spirálban
szálló rontás:
genetikai botlás...

               *
Szavakat duruzsol a gép,
csöveken szövegel,
néha túl sokat követel...

Fehérre meszelt tér
szeplőtlen rendjét töri meg
a csöveken rohanó vér.