Kristályerdőben dérmadár-hinta,
álmodom: durran egy távoli flinta.
Tollai szállnak most az időnek,
összefonódnak, egymásba nőnek.
Fenyőfák, néma orgonasípok,
egyikre ujjal ráigazítok
nyilammal átlőtt szívet bevájva.
Száraz ág roppan, lobban a kályha.
Kristálypatakként erednek erek,
mesevilágba szeret egy gyerek.
Mondják, hogy a jó pap holtig tanul
(s bután hal meg, vélekednek mások).
Ha ágyamban fekszem álmatlanul,
a dolgoknak fenekére ások.
Letehetném bármikor a könyvet,
telt pohárra cserélni kezembe.
Oktalanul élni mindig könnyebb,
de a tükröm köpne akkor szembe.
Nem adok én másoknak tanácsot,
csak akkor, ha nyomatékkal kérik.
Ahol fa nő, ne legyen forgács ott,
és a gyümölcs talán majd beérik!
A vadonban megteszi egy fokos,
no meg egy kés, ha gazdája okos.
Megél, aki győzi ésszel, szusszal,
vasizommal, meg bölcs spiritusszal.
Mára a sors már mindent átrendez,
szuper világ, örvendetes trend ez!
Okos lett a telefonod, órád,
a kocsiban a GPS szól rád.
Pezsgőfürdő nyalja ki a farod,
s a Marson élsz, hogyha azt akarod.
Nem tartasz már repedtsarkú szolgát,
digitális robot végzi dolgát.
Tapintom a heves lüktetést,
- nem esik már ez a gond zokon -,
talán egy vad vihar gyűr vetést,
s tajték ver sziklát a zord fokon.
Máskor meg csendesen ketyegi
ütemét, akár a metronóm,
amikor egy míves, egyedi
hangszeren keresztet vet vonóm.
Bárhogy is méri ki taktusát,
méla szón, lázadó versíven,
győzze a csendes vagy vad tusát
szolgálni, úgy, ahogy ver szívem!
József gyámolítja, fáradt, izgatott,
szomja is gyötörte kinn az ugaron.
Benn az istállóban párás nyugalom,
friss széna ontja a tömjénillatot.
Kiáltani kéne, feszít benn a szó,
de tán erőt spórol a bölcs hallgatás.
Vajákos vénasszony a hold, balga társ;
gondot visel rá a jó Mindenható.
Mellkasodra ült a tél nehéz köde,
kínt zihál a szufla, hogyha fojtogat;
hóka arcra festve rózsafoltokat
kéjelegve nézi, nyelved öltöd-e?
Dermedés a sorsod ott, ha gyenge vagy.
Hantra, padkaágyra jár a méla hit,
dobta rég a lét a luxusálmait.
Nagykabát se véd meg, úgy beleng e fagy.
Jégkirály jön égi hóderes lován,
őt predesztinálta sorsa mostohán,
hogy ha erre téved, új csodát tegyen.
Mégse higgye senki, néki nincs szíve,
lám a tájat itt ezüsttel hinti be:
pusztulása ékes, álma szép legyen!
Felhőcsónak ring az égen,
zúg az ár, a lég jeges,
nyugodt révbe vágyik régen,
védett kikötőt keres.
Szeptember még selymes vatta-
szappanhabba’ járva itt
kékítőbe mártogatta
friss vitorlavásznait.
Szellemkocsmák hű ölében
újbort kínál már az ősz,
füstölög a bú vagy éppen
a szilvalé-páragőz.
Zsíroskenyér-karéj a hold,
amit a domb elfelez,
fent korábban bezár a bolt,
és oly hamar este lesz.
A nap tüze már leégett,
fáznak a lét-panelek,
a szívben lel menedéket
mostanában a meleg.
Eső esik, ázik a föld,
a domboldal fekete,
szürke ez ég, és nyelvet ölt
ránk a világ szemete.
Sajnos, nincs a szánkóhoz hó,
vaj’ mi lehet az oka?
Bent ül a négy örökmozgó,
unatkozó unoka.
Esdve mindhiába lesték
a magas ég porhavát,
elfogyott a liszt, a festék,
vagy a párna odaát?
Nem örülnek ám a sárnak
a kis háziangyalok,
de addig is csodát várnak -
talán már itt andalog…
Beszorultunk, száz gond gátol,
erről senki nem tehet,
de a kicsik játékától
immár lépni sem lehet!
Ahol tegnap virág nyílott,
csíz dalolt víg éneket,
elszállt az ősz, mint a nyíl, ott
vélve vércse-rémeket.
Szomorúan búg az erdő,
korhadt levél ont szagot,
varjúkár szól, és a csergő
szarkapanasz – rossz fagott!
A vándorgyík kicsit késve
érkezett meg – jó nomád –,
a tölgyön egy repedésbe
rendezte be otthonát.
A borz kotor holt avarba,
gonddal gyűjti kincseit,
üreglakó, nincs zavarba’,
pedig fűtés nincsen itt!
Amikor az ember fiatal
folyton a sors ellen lázad.
Maga sem tudja, hogy mit akar,
gyémántból, szaranyból várat.
Tönkre is teszi így önmagát,
s munkával kapar, vagy orvul
ameddig tart a part, áll a gát;
nem számít, hogy arról koldul!
Elhervad csendben majd a virág,
s odakint orgiát bömböl
a közben megkergült nagyvilág.
Ő kifogy minden örömből;
á Dieu, rubintok, rabigák,
Szent Péter kulccsal csörömpöl.
Deresre vénült már a bősz,
zsörtös november, páragőz
fátylában kertünk őszi rom,
halott dália, nőszirom…
Függöny mögül les, ím, a nap,
nincs ínyére e színdarab,
de szétszakad a vén burok,
rövid sétára indulok.
Kicsiny liget, úgy kedvelem,
egy varjú bogyót szed velem.
A szél sodor egy régi dalt:
unaloműző légi alt
boldogítja most két fülem –
eddig jól elvolt nélkülem.
Időtépázott szarkavár,
ki tudja, merre tart a nyár!
Szájában elhamvadt szivar lóg,
most alkot – nem itat, nem etet!
Odakinn deresek a tarlók,
prériszél fújja a szemetet.
Garázsban bütykölget a jenki,
kivájt már kanállal több tököt,
zaklatni ne merje ma senki!
Koponyát mintáz, vagy ördögöt?
Dörmögi: Nagy művész vagyok én,
kreatív szellemmel vert az Ég!
Új idők, posztmodern Halloween:
a tökben nem füstös gyertya ég,
korszerű, villogó halogén!
Konstruktőr lennék, nem szentfazék!
Pusztai vad ló
felserken nyersen,
mint űzött rabló
nyargal a versem!
Fény a szemében,
isteni pászma,
villan az ében
éjben a láz ma.
Ott, ahol méla
vermeket ásnak,
ritmusa kél a
szívdobogásnak.
Távoli rétek
friss füve hersen,
angyali vétek
gerjed a percen.
Táltosnak hinnéd?
Vess reá nyerget,
messze visz innét,
álmokat kerget!
Égi batikra
lobban a kedve
hold kövén szikra-
csillagot vetve.
Lekéstük, ó, a buszt egy este régen.
Gyalog tovább! A földes út kihalt…
Tücsök zenélt a fűben őszi dalt,
és leskelődve járt a hold az égen.
Csupán egy esti séta lett az ára,
a buszdolog továbbra nem gyötört,
reméltem, összejön ma tán a flört,
ha kapható a lány romantikára!
A partra ülve összeforrt a szánk,
kezem beszélt, a teste volt a téma.
Ajánlva Ég kegyébe, szórta ránk
kamilla, s menta illatát a széna.
Eszembe jut ma is szerelme néha,
örök pecsétet égetett a láng.
Víz sodorta farönk volt boldogult ősöm,
– számon sem tartották, nem szólt róla akta –,
akit tán a vihar vetett partra Bősön,
korhadozó testét az idő faragta.
Alattomos nyüvek költöztek beléje,
de ily apróságtól csak féleszű retten;
majd a vajjúdásnak érkezett el éje,
s halovány lidércként végre megszülettem.
Tágra nyíltak tőlem az ártatlan szemek,
vénasszonyok súgtak-búgtak balga mondát,
a környék híremtől azóta is remeg,
mindent a babona sötét szála font át.
Rút őszi este van,
gyűl a nyűg halomba,
szaporodik a gond,
mint a bolondgomba.
A nap későn kel fel,
de lenyugszik korán,
a férfi fanyalog
rossz, ecetes borán.
Tévét néz az asszony,
netezik a gyermek,
minden elvárásnak
ugyan ki felel meg?
A csapból is reklám,
népbutítás árad,
az értelem pihen,
amíg a z-agy fárad.
Van, aki dolgozik,
van, aki pénzt keres.
A lélek hálni jár;
a szív? Pészmékeres.
A potentátoknak
jövőképe nincsen,
apátia strázsál
már minden kilincsen.
Jártam egykor Füreden
egy hétvégi szüreten.
Tudom, más az Anna-bál
mulatsága, mert hiszen
ott az éhes férfiszem
első bálozón zabál.
De a szőlőhegy se rossz,
ha tenyerén hord Erosz,
s nem vet meg szép szüze sem;
s ami sok bajt helyrehoz,
spiritusszal Kerberosz
pokla tart meg tüzesen.
A Balaton forrva forrt,
s nem volt ott az oldalbord’,
mulatott mind, aki élt,
erkölcsökön ülve tort,
nyeltük a hely szülte bort,
csak a mentős szaki félt.
Lefagyott a szőlőnk tavasszal,
reménnyel maradtunk, malaszttal.
Aztán még jött rá egy jégverés,
ezért lesz a termés oly kevés.
Az ördög a mérgét kiadta,
nem gyötröm már magam miatta.
Egy szép terv mégiscsak született:
megtartjuk így is a szüretet!
Eljön majd a sógor, a koma,
lesz is itt nótázás, lakoma!
Fényesen néz ránk a magosság,
a lányok a szőlőt tapossák.
Villantnak szép, formás combokat,
asztalon jó fánkból domb fogad,
húsleves gőzölög, pára száll,
és a nagy tornácon áll a bál.
Hajnalunk bíborban született,
akár a bizánci Konstantin,
de senki sem emelt süveget;
dörzsölt egy kirakatüveget,
kaszinót álmodott a kantin.
Kánonban kondul most pár harang,
megszokott vagy megtűrt szent lomok,
zavaró lárma csak már a hang,
új istent imádni vár a bank,
üresen kongnak a templomok.
Seregélycsapat a forgalom,
boldogabb életért tép a nép,
kuncsaftra les minden bolt, szalon,
pénzre hajt a kéjes borzalom:
madarat fogni már kész a lép.
Katáng szirmaiból ruhát varrt az ég,
s hogy meg ne pirítson szeptember heve
– dúl az indián nyár (ez tenderneve) –,
fejünk fölé csipkés ernyőt tart ma még.
Vendége érkezik – tárva otthona –,
a füttyös szél hozott néki hattyúdalt:
piano fuvallat, légi, lassú alt,
lombok közül szól a koboldorgona.
Vagy ökörnyál-hágcsón égre felkúszó
apró pókok ajkán zeng a búcsúszó?
Szememből néhány csepp harmatot kicsal.
Szívem szemérmesen, csendben szenveleg,
csak szerelmi bánat fáj így, emberek!