Sokáig tűrték rút porát a nyárnak,
ma tarka gálaöltözetben állnak.
Míg jő a vén zenész, a társaság kivár,
de végre érkezik, nyakán gitár.
Tudott dolog talán, az ősz s a bú rokon,
a dal zokogva peng a húrokon.
E halk zenére sírva így mulatnak,
megadva módját minden mozdulatnak,
akár ha börtön árva foglya vár csodát:
kegyelmet, égi fényt s az otthonát.
Őszi lombon, széldorombon
bágyadt zenész muzsikál,
már a pók is pamuthont fon,
fánk, a puszpáng, borzolt pompon,
kertünkre a bú szitál.
Nyara után epekedve
a fáradt Nap szirma hull.
Bent hervad az ember kedve,
mordan fordul, mint a medve,
míg a világ kint fakul.
Erre hűvös szelek járnak,
a globális tőke fújja,
nincs bélése a gatyának,
és túl lenge az ing ujja.
Hej, ennek az áramlatnak
de sok erős nemzet bedől,
új nótára táncolhatnak,
ahogy fújják Brüsszel felől.
Szomorú a globál-ábra,
sajnos, megtörténhet bármi;
álljon ki-ki saját lábra,
úgy próbáljon táncot járni!
Hosszú nyelvet ölt a világ,
nagy divat lett hátsót nyalni,
az a menő, aki svihák,
s gyémántfényű lesz a talmi.
Bűntudatod miért lenne?
Múlandó e lét, hát veszhet,
úgy sincs semmi hasznunk benne,
az igazra vess keresztet!
Pillangó szállt a tóparti kőre,
oda tűzött épp a napsugár.
Megpihenni vágyott a kis dőre,
lekárogta ott egy varjúpár.
Szellő támadt, rút fellegek hátán,
zord batáron vonult be az ősz,
és a parti idilli táj láttán
úgy gondolta, kicsit elidőz.
A két madár búsan körözött fent,
tollal bélelt fészkük veszve rég;
a kis lepke óvóhelyre röppent,
könnyen akadt neki fedezék.
A méltányos, mennyei szent kegyet
úgy osztotta szét a Teremtés,
hogy találjon esélyt minden egyed,
s a gyönge is legyen szerencsés!
Októberi sápadt esten
szemerkél a bánat,
már egy éve nem kerestem
édes jóanyámat.
Gyötört a bú gyakran itt benn,
féktelenül rágott,
de én, botor, mégsem vittem
sírjára virágot.
Díszíteni kedvem nincsen
azt a hűvös vermet,
de hiánya fájó kínt csen,
s hull az őszi permet.
Akit a hant terhe takar,
virág nem hoz vissza,
tehet érte bármit a kar,
konok a kulissza.
Az idő száll, a gyász örök,
kitárom a szívem,
halk imával csendet török
emlékéhez híven.
A petpalack csélcsap szerzet,
jó találmány, mondhatom!
Sörrel telten derűt szerzett
a bolt előtt szombaton.
Kólával, vagy pálinkával
szintén örömöt adó,
a pille név méltán rávall,
minden rosszra kapható!
Ha kiürül, árokpart ad
otthont neki, s szapora;
el nem bomlik, ki is tarthat
ezer évig a kora.
Lefitymálja az üveget,
cserépbögrét: „Vén köcsög,
repedt holmi, fityiszt neked,
a tartalmad kilötyög!”
Oktondi október,
ne fess színes eget,
skarlát és cinóber
színű bősz felleget!
Kérlek, ne pazarold
festéked hiába,
amit az este old
szomorú-lilába!
Majd, ha felkel a nap,
s a harmatos reggel
frissült erőre kap
az őszi meleggel,
akkor vedd majd kézbe
pingáló palettád,
és fesd bronzba, rézbe
amit a szemed lát!
Visszafogott pasztell,
szépia vagy umbra,
laza lazúr, az kell,
az illik a lombra.
A parton nézz széjjel,
a juharfák alatt
tobzódjon a fénnyel
millió árnyalat!
Októberi hűvös esten
fénylenek a csillagok.
Ott fenn ismerőst kerestem,
és több is szólt: Itt vagyok!
A Nagy Göncöl hosszú rúdja
épp a Holdra mutatott,
a kátyúsra – Isten tudja,
miért keres utat ott?
Amaz vörös lázban égve
bámulta a vidéket,
a Fiastyúk fedezékbe
terelte a csibéket.
A Nyilas nagy égi vadász,
nyila hegyes, szeme tűz,
vadat nem űz, halkan danáz,
csendben figyeli a Szűz.
A Vízöntő amforából
önti már a friss vizet,
elfáradt – a forrás távol –,
s aki szomjas, tán fizet.
Ellenlábasom, a Gyula
sörért velem állt a sorba,
mert tombolt a kánikula.
Cigit kínált, amíg várt ott,
hullt a hamu, mint a korpa,
elástuk a csatabárdot.
Habzott a sör, szólt az ének,
folyt a tréfa szájba, orrba,
gyakran jártunk a bokorba –
hála a jó árpalének.
Régen elszállt már az agyunk,
meg is jegyezte a Gyula:
Oly pacuha ez a cula,
isa, sör és chomu vagyunk!
("-ista" vízió)
Hömpölygő, vén, álmos estek,
nincs szivárvány, égi híd,
tiri-tarka verset festek,
remélem, az fölvidít.
Ében éjben ballag az A,
csigalassan tart haza,
arra, ahol a part laza,
várja varjak halmaza.
Fakószürke bánatában
sárba árkot vájt az Á,
ármányt lát már fűben, fában,
mégsem válik gonosszá.
Hószínű E oltott mésszel
festett kerge ereket,
sárga É-vel a lép mézel,
s égig ér a szeretet.
Őszi hanton
méla sanzon
panaszol,
dallama bús,
vágyak borús
dala szól.
Kínt szenvedek,
szívem beteg,
félreüt,
míg nyaram dúlt,
jó manna hullt
mindenütt.
Megyek verve,
ha a kerge
szél zenél –
Keservesen rí szeptember,
gyűrött arcán könny csorog,
hinnéd pedig, hogy bölcs ember
széllel szembeszállni nem mer,
a sors rendjén nem morog.
Elsiratja a szép nyarat,
a dús ajkú szeretőt,
ami íz és illat maradt,
féltve őrzi az akarat:
jó lekvárba belefőtt.
Kopognak az esőcseppek
a rossz nemez-süvegen,
hinnéd, hogy egy ostor csetteg,
s ha mély a sár, az sem lep meg,
járj a lucskos füveken!
Szeptemberi hűvös eső
áztatta a kerteket,
sajnálom az eget leső
ártatlan kis gyermeket.
Mert unja már a szobában
a főzőcskét, a babát,
de odakinn szél fúj, sár van,
sapka kell, meg nagykabát.
Lélek sincs a játszótéren,
homokozni sem lehet,
a csúszdáról lebeszélem,
de mégsem hagy engemet:
– Gyere, tatus, járjunk egyet,
szedjünk fényes gesztenyét,
de ne csak én, te is szedjed,
s a babáknak lesz ebéd!
Szaporodnak földünkön a gondok,
beléndeket ettek a bolondok.
Szájuk habzik, mikor azt kiáltják,
övék a lány, s az egész királyság.
Hamis szólam, eresszük a szélnek
ezt a dumát, mert félrebeszélnek!
Felszökött a globalizmus láza,
Istent tagad, s a hívőt gyalázza.
Aki mindig profitot imádott,
semmibe sem nézi a családot.
S ha az ország gyenge, mint a harmat,
más nem lehet belőle, csak gyarmat.
Ránk fenik a fogaikat éppen,
állj sarkadra, büszke magyar népem!
Felhők közt nem jártam még soha,
repülni akarva sem tudok,
de sorsom itt lenn sem mostoha.
A bőrét viszi az ostoba
olcsón a vásárra, mint tulok,
ha teste lázálmát kergeti,
úgy kell neki!
Mint sárból szakasztott kis darab
jól érzem magam a földön is.
Ha szemed felragyog, mint a nap,
a lelkem aranyló szárnyra kap,
nem szúr a talpamba-tört tövis,
s tollamat szoktatom tempóra
– ez szent óra!
Így az őszhöz közeledve
rövidülnek a napok,
fogy az ember életkedve
– néha én is harapok.
Bár tudom, hogy félév sem kell,
s újra itt a kikelet,
Isten addig időt szentel
rád, és törődik veled.
Rávesz, hogy most magadba nézz,
s készüljön a számvetés,
elég lesz-e télen a méz,
s vág-e kolbászt majd a kés?
Fáskamrádban van-e bőven
száraz téli tüzelő,
és kitart a rút időben,
amíg új nap tűz elő?
Bolyhos felhők pamacsolták
lucskosra a lombokat,
egykedvűen vár a holtág,
szokatlan bús hon fogad.
A tücsök már nem ciripel,
talán bizony megkukult,
vagy a fűközt duzzog, mivel
csalódásba fúlt a múlt!
Nincs pipacs, se margaréta
kinn az ázott réteken,
nem hozott sok színt a séta,
csak egy kis dalt énnekem:
Szerettem az ifjú delnőt,
a Nyarat, míg itt lakott,
de lám, hűtlen lett, hogy felnőtt,
s elment, hagyott csapot, papot,
kóbor óborillatot.
A kritika súlyos szablya,
de talán nem vandál,
csak a lelket, azt faragja,
nem a testben flangál!
Amaz a véredet ontja,
emez tán a könnyed,
de ne hidd, hogy a lét gondja
testi sebnél könnyebb!
Bele sosem rokkansz abba,
bár nem véd heg, hártya,
ha az ítész tollát savba,
vitriolba mártja.
Aki benne okos szót lát,
és nem veszi zokon,
előbb, utóbb örömnótát
penget a húrokon.
Gábor menő üzletember,
gabonát visz Gabonba,
s helyette majd száraz kender-
liszt kerül a vagonba.
Az egykori „big” bandából
csak ő maradt egyedül,
de a múlttal már nem számol,
más húrokon hegedül.
Az Ég gondot viselt rája:
fagyit az Új Soron nyal,
ott épül a palotája,
hét cirádás toronnyal,
klímával vagy kilenc szoba,
pezsgőfürdős medence,
lesz csavaros kőoszlopa,
márványlapos kredence.
Kovácsoltvas „ántik” lámpa,
ólomüveg a bura,
most a garast veszi számba,
kell a cifra kapura.