hubart blogja

Mint a meghasadt szív, 
úgy fekszik egy szikla, 
magas szirt ormáról 
a mélybe taszítva.

Csodálkozik a szem, 
s nem érti az elme - 
hogy itt egy óriást 
csalt meg a szerelme,

Telt idomok – izzik most a korzó, 
bibére hajt sok felajzott porzó.

Beállhatnék én is ott a sorba, 
velük kötni magam egy csokorba.

Ám a belső hangom intőn rám szól: 
„Édes komám, maradj ki e táncból!

Mért akarnál hódolni az újnak? 
Neked ettől különb nótát fújnak!

Ha egyszer majd végleg elmegyek, 
pilláid szárnyain könny rezeg. 
Nem hozhat vissza már semmi se, 
pogány hit, mágia, szent mise.

Ó mennyi, mennyi ihletett, 
együtt megélt szent pillanat 
rejtőzködik e rímvetett, 
ritmusfoldozott ing alatt!

Sivár a szó elmondanom, 
meddig szeretlek, és hogyan, 
de mirtuszágba fon dalom, 
s veled fonódom boldogan.

Egy holdtalan, sötét augusztusi este 
szemem a mennybolton a csodát kereste. 
Kerülve a hálót, amit a közöny vet, 
fellapoztam én az égi képeskönyvet:

Nyárra vágyik még a csalfa délibáb. 
Vagy talán a szél sodorta pára 
kér remegve szállást éjszakára? 
Ráncos arca nem lesz juszt se már simább!

Nyárfa ága barna búval integet, 
bár mögötte kéklik némi festék, 
kályhazugra várnak itt az esték, 
bíbor vágyak szürke hamva hint eget.

Nemzeti kegyhely lett Aradunk, 
sírhatnánk Csíkban, Kolozsváron, 
de fel a fejjel, megmaradunk 
apáink földjén, mindenáron!

Tudom, hibáztunk mi is sokszor 
árnyat kergetve és lidércet, 
rossz helyen voltunk néha, rosszkor, 
dicső múltunk már rég kivérzett.

„magyar dalokra vár e század; 
tücsökbarátom, játsszad, játsszad!” 
(Mihály Csilla)

Nyelvedet érti még a népünk, 
ráfigyelve tán visszalépünk 
arról az útról, amely messze 
visz, hogy honvágyunk felébressze.

Darvadozó nyarunk hervatag dizőz,
hűs koktélra várja a korai ősz,
aki most áfonya s fekete szeder
fanyar elegyéből bájitalt kever.

Ajándékot hozott, rőt levélruhát, 
ökörnyálból selymet, leheletpuhát, 
csillogó nyakéket, gyöngysorharmatot, 
híg sárból cuppanós csókot is adott.

Igen gyorsan ránk tört az ősz, 
megfosztott az izzó nyártól; 
elbóbiskolt talán a csősz, 
a bitang szív, rablót pártol?

Óhajtotta tán az enyhet 
a sistergő pokoltűzre, 
látva, hogy a lélek senyved 
jövőt nemző vágytól űzve?

Családi képek szólítnak néha 
– bár hanyagolja dolgát a szem rég –, 
nosztalgiázom, feldob  a téma, 
misztikus ködből éled az emlék.

Anyám szemébe, tükörbe néztem, 
s ott néhány halvány, szél mosta karcon 
harmatra hulló hajnali fényben 
megláttam régi gyermeki arcom.

Kicsi kert a ház megett 
szúnyogfalkát rejteget. 
Viszket tőle a karom, 
csapkodom és vakarom.

Buja éden e vadon, 
muhar nő itt szabadon, 
parlagfű, százéletű, 
karácsonyfa méretű.

Ha dobverő lennék 
avatott kezedben, 
csak a felajzott szív 
verne hevesebben!

Ha meg egy fűzfasíp, 
összeérne ajkunk, 
veled sírnék, mert mi 
együtt fájunk, sajgunk.

Ráfázott a makk ász, s a bosszúja kin telt? 
Hát a többi lapon – van közöttük cinkelt. 
Kezeit tördeli, hócipője teli, 
merthogy a piros ász már nem őt kedveli.

Messzi vidéken, a távoli kéken 
oszlik a pára a hajnali égen, 
fény fakad; álmatag árny a szobámba’ 
mert megadóan elalszik a lámpa.

Szegett szárnyakkal érkezett 
ide közénk, a Földre le, 
nem védte erős vértezet, 
s minden, ami csak létezett 
angyalálmait törte le.

Felnőttképzés indul! Jössz-e? 
Képzelj el most három pontot, 
vonalakkal kösd itt össze, 
egyszerű ez, el nem rontod!

Figyelted a hegyek ormát? 
Az sem négyzet, s nem is kerek! 
Ennél izgalmasabb formát 
Isten uccse, nem ismerek!

Ahol a csillagfény is ritka, 
ott rejtőzik a Titkok Titka. 
Ember fia azt meg nem fejti. 
Kutatni? Jobb, ha elfelejti!

Kódolva réges rég a titok, 
ily zárat nyitni nem konyítok. 
Szép, és igaz, "sosemvolt" mese, 
de ne törd rajta fejed te se!

A fejünkön ezer átok, 
de orromnál messzebb látok. 
És most, csitt, egyem a szátok, 
szelíd szómat hallgassátok:

Az ember, jaj,  hitvány féreg, 
alig szorul bele lélek. 
Szemén hályog, szívén kéreg, 
mégis vígan éldegélek!

Az ember, ha tehetős, 
lehet utód, lehet ős! 
Hiteles, aki keres? 
Vagy boldog, vagy sikeres!