hubart blogja

A Magyar Legenda turáni, de átok;
Hunor korcs fajzata, gondunk lesz reátok!
– mennydörgött fenn Bécsben pár agyafúrt osztrák,
hogy e büszke sarjat tudatától fosszák –
Ne lovon portyázzon, halásszon a szittya,
majd dicstelen múltja a sírba taszítja!

Ugorj hát, vagy török! – szólt fentről a parancs,
és ugrott a csóró, bár jobb volt a narancs,
a mennyei sörbet, a csábos törökméz,
boldogult ősapánk tajgai ködöt néz.
Hadd bőgjön a herélt csodaszarvasbika,
nesze neked, magyar pusztaromantika!

Tükörfény a házunk falán –
angyalt játszott ott a gyermek,
egy pillanat volt csak talán,
de öröm a kis embernek.

Mint a színes papírsárkány,
amit a szél vitt el egykor,
s mint macskától fürge sármány,
úgy hessent el a gyermekkor.

Olyan gyakran eszembe jut
az a régi letűnt korszak,
hozzá vissza nem vezet út,
de emléket hord a porszag:

A kapuban tere-fere,
s jött a falu pókos lova,
ha a szódás társzekere
nyikorgott az úton tova.

Koratavasz óta járom
önként a nagy kanosszát,
jól ismeri ez a járom
az út szélét, s a hosszát.

Amikor még pezseg a vér,
a munkakedv felpörög,
s bár nem terem itt sok babér,
érnek apró örömök.

Ahol mézes szőlőgerezd-
csodát nevelt a robot,
most a részeg darázs ereszt
rovarsörhas-potrohot.

Egy utolsó viadalra
gyúr a hőscincér-hadúr,
édesbús szerelmi dalra
gyújt a tücsöktrubadúr.

A gerlepár már nem smárol,
a pók légyre araszol,
míg a kerti fenyőfáról
cserfes csízek dala szól.

Unva bámul már a határ
szépiaszín képeket,
búsan nyög a barna batár,
a ló lassan lépeget.

Fárad a fény, opál, achát
nem kápráztat népeket,
a nap kimulatta magát,
és most továbblépeget.

Nem márt ecsetet a kékbe 
a piktor, csak nézeget,
ötvösmester ver az égbe
aranypitykét, rézszeget.

A hold hétmérföldes csizmát
húzott lépni réteket,
lápnak susog a nád: viszlát,
álmodj nagyon szépeket!

(Ne vegyétek tőlem zokon,
búcsút intek felétek,
nem ülök a nyakatokon,
mára elég. Lelépek.)

Magányos, fáradt, őszi esten
nyugalmam kis sétán kerestem,­­­­
és átölelt a bársony béke,
a lélek meghitt menedéke,
mert jöttél, hogy borúmat üsd el
csillaggyémánttal, holdezüsttel.

És fény gyúlt ott az éjszakában,
rózsák nyíltak az út porában.
Azóta itt vagy, részem lettél,
s tavasz van mindég, nem jöhet tél!
S majd együtt szállunk fel pörögve
örök éteri fénykörökbe.

Napok óta tart a fullasztó meleg,
áldás enyhét vártuk, de most jég pereg.
A lankadó kertet be is borítja
kristálykaviccsal az égi parittya.

A természet rendje régen felborult,
zagyva jelenünkben szétmállik a múlt,
és ha kútba hull a fényre törő szép,
ködök  homályába vész a jövőkép.

Szélsőséges nyarak, rendhagyó telek -
fájó büntetés ez, rossz volt a gyerek.
Okosan felnőni lesz még alkalom?
S lesz-e lágy kenyér és bor az asztalon?

Fenn a kútgém hórihorga,
irigykedik az uborka,
de eljön tán majd az óra,
mikor felfut a karóra!

A fű közt is nagy az élet,
a hangyanép szerteszéled.
Csak a pók töpreng egy ódon
krumplibogár-vonalkódon.

Bút dünnyög a dongó: Elég
vastag ez a darázsderék!
A katica hű mátkát csal,
összeállt a bodobáccsal.

Szól a hernyó: Szívem, visz lát!
s cserbenhagyja a gilisztát;
amazt elönti a méreg:
Eddig voltam gyűrűsféreg!

Nyáresti csendben pilled a béke,
kigyúlt a bársony éjszaka éke,
lángnyelve mályva,  betűz szobámba
- villám a pillán - bánt ma e lámpa.

Tüzes az ágy is, nem jön az álom,
enyhét a percnek, jaj, nem találom.
A szívem éled, parázslik okkal,
tele az éjjel varázslatokkal!

Szellő enyhére nyitva az ablak,
zsongása sejlik zsenge szavaknak
a kerti tóról, zizzen a  nád ott,
vagy csak a szúnyog ad szerenádot.

A világ színpadán áll a bál,
hajtja bár jókedv vagy indulat;
egy gólem muzsikál, a Globál,
aki él, kínjában mind mulat.

Nem állsz be a körbe? Egyre megy:
elsodor, elvisz az áradat,
a végső megnyugvás lesz a kegy,
ha egyszer beveszi váradat.

Otthonnal, jóléttel hiteget,
pénztárgép az agya, mert profán;
csontkezet nyújt, kripta-hideget,
ha felkér táncolni, verd pofán!

A Globál vérszomjas fenevad,
nem lakik jól veled tán sosem,
arra vár, hogy beadd derekad,
légy zombi, trófea, holt totem.

Biciklit tol a vén postás,
mindennapi útját rója,
kicsit púpos, és borostás,
de sok titok bölcs tudója.

Tudja, mikor, mennyi lóvét
kap a szomszéd a fiától,
onnan, ahol dúl a jólét,
a távoli Angliából.

Tisztában van azzal is, hogy
kit idézett a jog perbe,
jó hitele el kinek fogy,
s a jövőben mi a terve.

Ki kap gáláns szép sorokat
illatozó borítékban –
ebből frigy lesz, erre fogad,
pedig az új borig még van…

A szabim úgy szabom testre,
hogy fölmegyek Budapestre.

Amikor én voltam fiatal,

csesztetett százféle hivatal,

tiltás ült okos szaván

ott fenn az uborkafán!

Sérelmet szenved tán az állam,

ha nagy a séróm, s van szakállam?

„Ami nem használ, az árt!”

– pap pörölt, s papolt a párt.

Napfordulók

Felnőttet játszik mindig a gyermek,
elhiszi, várják napfényes termek.
Gyerekké válik újra a felnőtt,
s napot alig lát, gyakrabban felhőt.

 
Visszább fogom

Betöltöm a hatvanötöt,
s visszább fogom a tempót.
Bacchus fürtöt másnak lökött,
nekem marad a kompót.

Sértődés 

Ha jobb ma egy veréb – duzzogott a túzok –,
akkor bekaphatják, én pedig elhúzok!

Merre jár vajon a kedvesem?

Elveszett, vagy kerül engemet?

Gondoltam, titokban meglesem.

Fél napja nem láttam – hol lehet?

Köröttem minden tárgy útba’ van,

csak csetlek és botlok én sután;

zaklatott vagyok, oly nyugtalan,

így telik egy egész délután.

Hiánya szívemben itt sajog,

már apró árnyakra rettenek,

neszek is bántanak, kis zajok,

türelmem a sátán vette meg.

A vágyam estére fényt talál,

megmenti tétova lelkemet;

szerelmem, mint kegyes, szép halál,

Korunk vélt rendje a fejetlenség.
A harmónia, az ritka vendég.
A megismerés valódi káosz,
hozzá nem férsz a dolgok titkához!

Amit az ember igaznak gondol,
azt kiemeli a nagy halomból,
meglehet, egyszer majd visszadobja,
miután rájön, rossz eszme foglya.

A szép valóság holnap már tévhit,
rombolni fog az, aki ma épít,
ha Ádám fia kapkodás rabja:
elvész a játék néhány darabja.

Manapság már köznapi lom,
félmegoldás gondjaimra:
nekem is van már mobilom
– dehogy okos, csak egy szimpla!

Minden kütyüt birtokolni
magam sosem égtem lázban,
digitális  modern holmi
körülöttem így is száz van.

Türelemmel vártam, bölcsen,
nem gyötörtem magam érte,
csemetémtől örököltem,
mikor jobbra lecserélte.

Nem tudhatom, a jövendő,
mit hoz, mikor jutok bajba,
no de itt az életmentő:
segélyhívószám van rajta!

Mohácson víg ám az élet,
ha a fáma újraéled!
Kecskeszarva, macskalába,
a nép bújik maskarába.

Olyat visel, ami rávall,
másra csattog fapofával.
Sok jó hangszer kerül elő,
vígan szól a kerepelő.

Megtörténhet itt ma bármi,
lehet ördögtáncot járni!
Van ki hosszú fakanállal
szoknyát emel, combot tálal.

Más szimatol hosszú orral,
forralt borral bosszút forral
– mint ki jó dolgában hibban –
a fagy ellen, hogy még itt van.

(József Attilának ajánlva)

Furcsa álmot láttam nemrég:
táltos lován, nyalkán, büszkén
nálam járt egy ritka vendég,
de bánat ült  szeme üszkén.

Nem kért semmit, nem is hozott,
hallgatott és vádlón nézett.
Álltam, mint egy elátkozott,
csak egy perc volt az igézet.

Ő szó nélkül sarkon fordult,
megváltozott a kulissza:
nyomában a felvert por dúlt,
s nem tekintett többé vissza.

Ott fent várta már a Tejút,
s patkószikrát csiholt a ló.
Messze futott feledve bút
ősapám, a honfoglaló.

(a klíma-konferenciák margójára)

„Valaki megölte magát,
az hozta ezt a rút időt.”
Valahol átszakadt a gát,
amit a folyó már kinőtt.

Valahol hibázott a lét,
játszik a tűzzel a gyermek,
a sátán kiáltott ollét,
ígérve, senkit nem ver meg.

Az ember oly gyakran téved,
aztán majd széttárja kezét
amikor nem talál révet;
mit ért a sok okos beszéd?

Művirág díszíti a mát:
pirosak, sárgák és lilák.
Valaki megölte magát,
önvállán zokog a világ.

E tavaszi bolond gyerek
hol mosolyog, hol kesereg.
Nyitott ablak-táblákat zárt,
nem ismeri tán a naptárt?!

Néhány napja még örömmel
árasztott el, fényözönnel,
ma már hideg könnye csorog,
míg foghegyről ránk vicsorog.

Régi bánat borát issza,
a zimankót sírja vissza,
azt a napot, azt a percet,
amit más már elfelejtett.

Talán a Múlt ellenszenve
tért most vissza a Jelenbe,
enyhüléssel szembeszállva
vinne rusnya tetszhalálba.