lnpeters blogja

Negyvenkettedik rész

Vén malom a hegytetőn,

Őröl szakadatlan;

Zúgó évek

Tűzpatakja

Forr,

Akár a katlan.

Csalóka Hold...

Míg a sötét felhő

Elhalad;

Csengő-bongó,

Vigasztaló

Rímeket farag.

Ötven felett kezdődik már Szeptember,

Még napsugaras, mint a régi Nyár,

Még csókra éled hajnalban az ember,

Negyvenegyedik rész

A Nyár levetett ruháit

Már Szeptember viseli;

Előbb-utóbb rájön majd,

Hogy ez a köntös nagy neki.

Lengyel József egyszer azt mondta, hogy a magyar irodalmi életet a tehetséges tehetségtelenek uralják.

Hogy érthető legyen, mindjárt megnevezett egyet közülük – magam nem teszem, az illető már nem él. (Mellesleg szólva igen jó sajtójú író volt, a családjában az egy főre eső díjak száma sem volt jelentéktelen, minden irodalomtörténet bő lére eresztve méltatja.

Nagy csillag-arc, mint ráncos, vén kobold;

Csendesen tépelődik fent a Hold;

Billeg csálén az éj felleg-kalapja -

Talán már beszálltunk

Az elmúlt éjszaka,

Vagy most is a nyárban

Fut az álmunk tova.

Negyvenedik rész

Erről a filozófiai és esztétikai holtpontról kellene valahogyan elmozdulnunk.

Mint rozsomák a rozson át,

Araszol a sötét;

Gyorsan leissza nappalunk

Még világos fölét.

Forró por volt,

Ma reggelre: porra sár;

Pityeregve

Búcsúzkodik már

A Nyár.

——-

Van tömérdek ellenséged,

Sznobnak divat szidni téged,

Mert hogy rajtad

Sok butaság hömpölyög;

Harminckilencedik rész

 Az előzőekben két igen fontos tényezővel foglalkoztam, ezek pedig a következők voltak:

Késve jött a kánikula,

Amikor a nyár már oda,

Felrobban a levegő,

Holnap talán fű se nő.

——-

A sorozat tizenharmadik tagja legyen egy – tizenharmadik…

Nem őrzi kripta, temető,

Elrejti mélyen az Idő,

És halkul a szava;

Emléke áll még dacosan,

Barátaim!

Most újra köszönöm,

Hogy Veletek

Találkozni:

Öröm.

——-