Előttem egy még fiatal, elfogódott
Tél oson;
Ötvenedik esztendőmet
Taposom.
——-
Hozzám bújik sok év óta az éltető
Szerelem;
Ötvenedik esztendőmet
Szeretem.
——-
Ifjúkorom összes álmát véghez vinni
Remélem;
Ötvenedik esztendőmet
Most élem.
A lusta ember
Csak determinál;
A sorsa rácsain
Kikandikál.
A józan mindig
Tudja, hogy zseni,
Ám igyekszik is
Elfelejteni.
A bölcs bolond
Tudja, hogy élni kell;
Ám hogy mi módon;
Azt ő dönti el.
Kópé idő - a garabonciás –
Minden óságnak egyszer vermet ás;
Mert a méltóság és a hatalom
Ha célja nincs, nem más, mint kósza lom.
Az óság: holt oroszlán üstöke,
Az élő jelen hulla elnöke.
A sírját meg nem ássa semmi véső,
Mert oly rothadt, hogy eltemetni késő.
Minden kifent bajuszú hivatal
Az óságnak szánt rejtett ravatal,
Vagyon, Nobel-díj, pástétom szakad,
A jó kedv és a jó vers megmarad.
Csak az a nap jöjjön egyszer el,
Amikor
Csupán dolgozni kell.
Legyen tavasz,
Vagy ködös, vén november,
Munka gyümölcsét élvezné az ember,
S ne volna rettegés,
Hogy a pénz kevés,
Se fenyegető áremelkedés.
———-
Csak az a nap jöjjön egyszer el,
Amikor
Csupán dolgozni kell.
Legyen zengő május,
Vagy február,
Az ember békés, szép munkába jár,
És akad,
Aki csókkal hazavár.
Amikor élni,
Létezni lehet,
A könyvtárban robotolt,
Füle belső hangra volt,
Megértette:
Bölcsességre
A belső idő tanít;
Megírta,
Örökül hagyta
Sziriat oszlopai-t.
———
Szekértáborba nem állt,
Inkább a Mecsekbe járt.
——
A végzetet sose hitte,
A Sorsunk-at szerkesztette.
———
Nevére dogma csikorog,
Átkozzák a szkeptikusok
Ócska dühvel, habzó szájjal,
Mert a műve ma is szárnyal.
—–
Második rész
Mi hát a szerelem? Jobban mondva; mi a szerelem korszerű tartalma? Miről kell szólnia a korszerű szerelmi lírának?
Egyáltalán, létezik-e a szerelem? Utóbbi kérdés első olvasatra talán merőben haszontalannak tűnik, de a kortárs filozófia némelyik tételének ismeretében nem kerülhető meg.
Gyorsan le kell szögeznem valamit még most, a sorozat elején: a szerelem az élet olyan terrénuma, amelyről a tudomány valódi ismereteket nem szolgáltat.
Giling-galang,
Bágyadt harang,
Szürke galamb,
Verdeső;
Giling-galang,
Ki lesz a következő?
Egykoron volt tarka világ,
Élhető,
Rózsa virult,
Messze volt
A temető,
Giling-galang,
Ki lesz a következő?
—————-
Giling-galang,
Bágyadt harang,
Szürke galamb,
Verdeső;
Giling-galang.
Ki lesz a következő?
Kémény füstje messze szökik,
A világ fagyba öltözik,
Kémény füstje messze száll,
A Föld soha meg nem áll.
———
November távozni készül,
A késő ősz téllé vénül,
Kémény füstje gomolyog,
A Föld szorgosan forog.
——–
Kémény füstje fennen dalol,
Szél válaszol rá valahol,
Kémény füstje tovaszáll,
Nyárra tél jön, télre nyár.
——–
Kémény füstje égbe repül,
Nemlét a Létbe települ,
Füst eloszlik odafent,
Lét tömörül idelent.
——–
Langyos korban,
Vitéz sorban,
Mindig lovon, sose porban,
A néhai jó Gvadányi.
—–
Vágott közlegényt meg tisztet,
Megszalasztotta Kleistet,
Része volt temérdek vágta,
Bú vagy bánat ritkán rágta,
S ellen kardja meg nem vágta.
A néhai jó Gvadányit.
——-
Majd, a szablyát félretéve
Lúdtoll akadt a kezébe,
Olasz őstől volt szép elve,
Huszároktól ízes nyelve,
És csak úgy estére kelve
Író lett a jó Gvadányi.
—-
Langyos korban,
Csodaszép, nagyon igényes kis kötet a Lazi Kiadótól, ezüst lapszélekkel.
Az antológia záró verse az enyém.
Köszönöm, Csaba!
Boldog ádventet kívánok Mindenkinek!
Jön mosolyogva, kedvesen, szerényen,
Ócska, rozsdás kerékpárja recseg,
A szájában cigaretta fityeg,
Dolgozik, és közben
Arról mesél:
Ahogy az igazi magyar
Ma él.
—
Akárhány pártprogramnál pontosabban
Látja az álnok, pénzsóvár jelent,
Látja a nem-et, éli az igen-t,
Szerel, és ömlik
Belőle a szó,
Munkája? Szép és tiszta,
Mint
A hó.
—–
Látott munkát, munkanélküliséget,
Nem mindig talált, csak mindig remélt,
Valami van a mélyben eltemetve;
Valami szólna, figyelmeztetne
Sietve,
És úgy nyomják el az évezredek,
Mint kútba esett papírszeletet
A víztömeg;
Nem látszik,
Nem hallatszik,
Nincs nyoma;
De ne higgyük, hogy nem is volt soha.
Valami van a mélyben letagadva,
Valami, ami soha nem hazudna,
Ha szólni tudna.
És úgy pusztítja a gonosz idő,
Mint emlékeinket a temető,
Fogy az erő,
Nem látszik,
Nem hallatszik,
Nincs nyoma;
Én nem ismerem a sztárok nevét.
Nem igazodom ki
Jellegtelen
Arcéleken,
Nem tudom melyik
Egyen-sovány,
Smink-halovány,
Diétázó gebe
Mikor megy oda-ide;
Hogy éppen szakácskönyvet dedikál,
Vagy a Blöff-szigeten csótányt zabál.
Már nem tudom,
Ki kicsoda,
A tévé elé nem ülök oda.
Én most is szeretek, hiszek, remélek;
Ahol élek:
Egy másik Magyarhon,
2011. május 28., szombat
Rossz a világ?
Az meglehet.
Jobb nem is lesz soha;
A jó? Csak amennyit lelünk,
Mindig csak akkora.
——–
Zord a világ?
Az meglehet.
A Létezés maga,
Ha Élet éppen nincs jelen,
Csupán entrópia.
———
Az Élet rossz?
Az meglehet.
Bár szidni kár nagyon,
Elmúlik önmagától is,
Én ezt még így tudom.
——–
A gonosz győz?
Az meglehet.
De magától soha,
Amennyi teret engedünk,
Szent Crispin napja nem jön bárkinek;
A többiek tán észre sem veszik.
Számukra minden taposómalom,
Csak vonulnak az arctalan napok;
Isten a hamelni patkányfogó,
A világ csak szenvedés,
Meg halál,
Meg - adó...
--------
A boldog kevesek
Tevékeny csapata
Számára mindennap
Újabb csata.
--------
Szent Crispin napja nagy kitüntetés;
Az életünknek célt, értelmet ad,
Hogy e napon együtt harcolhatunk.
Sok ember, aki irigyel,
De fél;
Nem a Titanic a felelős,
Hanem a ripők
Gőg,
Amely nagyságos erők,
S eszközök között
Rossz erkölcsi alamizsnát
Kéreget,
S kergeti a nyereséges
Semmiségeket.
—–
Szegény Titanic…
Tehettél volna te is valamit,
Ha vannak veled valakik,
Akikben dereng valami,
Hogy áldott erőd mire volna jó,
Szegény hajó…
———
Ha abban hiszel,
Hogy új világba versengés visz el,
Magad teremted a jéghegyeket,
S a jövőd elreped.
Ádvent van.
Jóra várunk.
———–
Borongós szürke köpenyben
Sétál az éltes November,
Vállán köd oszlopa;
Dér kavarog,
Mint hajdani
Országutak
Hajdani
Pora.
——-
Égi sóhaj, földi leltár,
Ezerféle titkot feltár.
—–
Égi moraj, földi vétek,
Lelkünk bőrén vastag kéreg.
—–
November csendes hidege
Mesebeli ködös rege.
—–
Ádvent van.
Szépre vágyunk.
——
Mint szakállas, vén hóember,
Reszketegen fut a sápadt Hold a mogorva, nagy égen;
Felhők öble mögül duzzog az alkonyi szél.
——-
Itthon a két gyerekem, csendben hullámzik a szombat;
Kint a hideg feledés, bent meg a kályha dalol.
——–
Őszi reményeket áld vagy tüntet a csalfa jövendő;
Létünk kincstárát biztosan őrzi a múlt.
——–
Kint a világban düh forr, gyűlik az indulat egyre;
Bajra a baj csörtet, rosszat a rossz követi.
———
Évtizedek telnek, és mindig rossz jön a rosszra;
Első rész
Ez a tanulmányom magától értetődően támaszkodik mindarra, amit a korábbi, A szabad akaratról írott esszémben elmondtam.
Itt legalább annyira fontos ügyről van szó, mint ott.
Elindult az új honlapunk, ahol a jelen magyar nyelvű amatőr líra értékeit kívánjuk összegyűjteni és felkarolni: