Sátán bátyó,
Mi átlátunk a szitán,
Jól tudjuk, hogy mi a Szent,
Mi közönséges,
Profithajhász,
És profán.
Alamuszi propagandád,
Hiába üvölt,
Dadog,
A világ még mindig minket
Nevez úgy, hogy
Magyarok.
Látjuk, hogy strapálod magad,
Morogsz,
Hazudsz,
Kiabálsz,
Megvédjük Magyarországot
Akkor is,
Ha fejreállsz.
Piros ász van a talonban,
Cinkelés megy - alattomban.
Tök-makk négy ász hosszú sorba...
Valahol a világ csorba...
Ami vörös volt,
Ma ében,
Zöld kibicek - feketében..
Jövő pislog,
Isten gondban,
Piros ász van a talonban...
Júliusi nyílt vizeken
Az Élet szabadon terem.
Ég tetején felhőbozont,
Jövőbe hív a horizont.
Lenn ezernyi hullám kacag,
Fenn mosolyog a Hallgatag...
Minden Reménység megpihen
Júliusi nyílt vizeken.
Adj, Istenem, Békességet
A Magyar Nemzetnek,
Mindazoknak, akik
Téged
Magyarul
Szeretnek.
Adj, Istenem, Bölcsességet
A mai világnak,
Azoknak, akik ostoba tévútakon járnak.
Add, hogy véget érjen
A pénz szereptévesztése,
Add, hogy
A Normális Élet
Visszatérjen végre.
Tartsd végig távol tőlünk a
Profán őrültséget,
Add, hogy groteszk vérengzések
Nélkül érjen véget.
Add, hogy amikor elfonnyad
A művirág csokra,
Ne zúduljon halál-eső
Az ártatlanokra.
Nyáron jókedvű az Isten,
Fel is kacag néha,
Ne képzeljük azt, hogy Tőle
Idegen a tréfa.
Nem csak bajt és borzalmakat
Tartalmaz a Csésze,
Az Üdvösség a Teremtés
Legfontosabb része.
Isten mindig mosolyogva
Tekint az Akolra;
A bűnt nem Ő, saját maga
Űzi a pokolra.
Nyáron jókedvű az Isten,
Szeret,
Segít élni.
Profán ostobaságoktól
Sosem szabad félni.
Nyáron jókedvű az Isten,
Bár sok a teendő,
Vén Nap Jövő-fazekában
Fő már a Jövendő.
Versben mondom, amíg élek;
A Ritmus - maga az Élet.
Versem a lelkemből fakad,
Mindig öntörvényű marad.
Se kánont, se pénz nem követ,
Arról dalol, amit szeret.
Hódításra nem törekszik,
Olvassa, akinek tetszik.
A Ritmus - maga az Élet;
Versben mondom, amíg élek.
Isten kivárja a végét
Ennek is,
Előbb-utóbb rájöhetünk,
Hogy mi Igaz,
Mi hamis.
Őrült tömeg skandálhatja,
Mi a holtágak "joga";
Talán egyszer megérti majd,
Hogy mindezek ellenére
Duna marad
A Duna.
A tiszta Lelkiismeret
Mutatja, hogy
Isten
Szeret.
Derűs csendben
Állva marad,
Élni segít,
Nyugalmat ad.
Szabad madár
Könnyű szárnyon,
Csendes esték,
Igaz álom.
Profán zajtól távol állni,
Soha semmit meg nem bánni.
Élet-halálhoz
Szent keret
A tiszta Lelkiismeret.
Coudenhove-Kalergi-szelek
A vén Európa felett.
Értékek masszává nyúltak,
Önmagukból kifordultak,
Arctalan pénz royal flush-se
Zavart minden dolgot össze,
S a parttalan dogma-sereg
Már Nemzeteket fenyeget.
Coudenhove-Kalergi-szelek;
Minden egész kettéreped.
Abortusz-gyár füstöt kavar,
Vonyít a nemváltó-ipar,
Amaz Jövő lelkén söpör,
Emez gyermekeket gyötör...
Ocsmányságok megszépülnek,
Gender-lágerek épülnek...
Coudenhove-Kalergi-szelek;
Isten nem számol veletek.
Konzervatív Szent Remények
Védőszárnya alatt élek.
Hiszem: a Lét nem parttalan,
Hogy
Célja és
Értelme van.
Leginkább az idő "halad";
De az ember -
Ember marad.
Konzervatív Szent Remények;
Ép a test,
Ha ép a Lélek.
Isten nem multi, se nagybank,
Nem dollárért szól a harang.
Teoretikus kertekben
Sohasem sétál az Isten.
Konzervatív Szent Remények;
Az Identitás a lényeg.
Nem vagyunk "világba vetve",
Mint egy jégtáblán a medve...
Pillanatfüzér az Élet;
Nem sietnek a Remények.
Profán gond a betonba ver;
A Pillanat - Égig emel.
A versengés erőt vedel,
Kölcsönösen előnytelen.
Isten mindenkinek adott
Erőt gyűjtő Pillanatot,
Amit fal vagy köd nem takar,
Élhet vele, aki - akar,
De - nem felel rá az érdek,
Érzék kell hozzá,
Meg - Lélek...
Múlt, Jövő -
Jelenben élnek;
Pillanatfüzér az Élet.
Hogyha az Akarat gyatra,
Eső hull a Gondolatra.
Idő-parti füzesekben
Iszappá romlik az Ember,
S maga helyett szólni enged
Csiricsáré jelképeket.
Hogyha az Akarat gyatra,
Pénz kászálódik a bakra,
Doktrína világot vakol,
Bakarasz gyereket rabol,
A Múltat posványba vetik,
A Jövendőt vetkőztetik...
Hogyha az Akarat gyatra,
Köd tapad a Pillanatra.
Áll a Remény lenyírt szárnnyal,
Sodródik a Hit az árral...
Platón Atlantisz-vétója -
Lelkünk lapjára van róva.
Platón ma is vétót emel
Arra, ami azt érdemel.
Ha pökhendi a tudomány,
Mindig legyen olyan talány,
Ami üstökön legyinti,
Illő alázatra inti.
Platón Atlantisz vétója;
Alaposan átgondolva...
Már utána sem értették;
Vagy csak érteni nem merték.
Arisztotelész vitatta,
S a Mesterét - megtagadta.
Amit folyton letagadnak,
Annak csak Hatalmat adnak;
Platón szelleme mosolyog -
S ágálnak a szkeptikusok...
Nyár van,
Érik a Jövendő!
Az égbolt virágos kendő.
Kacagnak a lombkoronák,
Kanyarog az Élet tovább.
Kikerülünk mocsarakat,
Holtágakat,
Tévutakat.
Villoghatnak lidércfények,
Dalolhatnak a szirének,
Ordíthatnak az ég felett,
Sötétíthetik az eget,
Csábításra nem figyelünk,
Jó úton, jó felé megyünk.
Egyre több lesz a teendő,
Nyár van,
Érik a Jövendő!
Tisztelet a magyar szurkolóknak,
Akik a Csapatunk mellett voltak!
Minden jelen őrültség dacára,
Reményt vittek a futballpályára.
Mit sem adtak degenerált trendre,
Ami őket kipécézi rendre.
Nem hajlottak gonoszok szavára,
Nem hagyták a Csapatot magára.
Tisztelet a magyar szurkolóknak,
Idén fáradhatatlanok voltak!
A forró európai nyáron
Túltettek Ők az egész világon.
Magyarországért végig kiálltak;
Részesei lettek a Csodának.
A Csapat külső tagjai voltak,
Ostoba rágalmakkal dacoltak.
Dentumogyer idejében,
Valahol egy erdőszélen,
Gyönyörű, füves tisztáson,
Napsugaras régi Nyáron
Érkeznek a fejedelmek,
Örök szövetségre lépnek.
Vérük csordul a bögrébe,
A Vérük - Mindenki Vére.
Egymásnak szent esküt tesznek;
Mától kezdve egy nép lesznek.
Dentumogyer idejében,
Valahol egy erdőszélen,
Hét vezér szövetségre lép,
Megszületik a magyar nép.
Árpádot pajzsra emelik,
Nagyfejedelemmé teszik.
Dentumogyer idejében,
Valahol egy erdőszélen
Júliusi forró napok;
Az ostobák - akarnokok.
Túlkoros, zavart gyermekek,
Még ha látnak, sem értenek.
Mint fügére orángután -
Futnak beteg dogmák után.
Júliusi forró napok;
Nyár hevében Remény lobog.
Identitás - fél Boldogság;
Szép Jövendőt, Magyarország!
Hagyomány szól,
Divat csacsog;
Júliusi forró napok.
Beteg doktrínák alkonya -
Róka, rege, róka!
Szutykos gender-levében fő
A vén Európa.
Kioperált józan eszét
Sufnijába rejti,
Hogy ki a Lány, ki a Fiú,
Azt is elfelejti.
Himnuszunknak szivárványos
Rongyokkal köszönnek,
Vége-hossza nincs felénk a
Rágalom-özönnek.
Beteg doktrínák alkonya -
Róka, rege, róka!
Előbb-utóbb majd egészen
Másról szól a nóta.
Hamarosan kiszárad a
Teória-holtág,
Összefogni!
Megmaradni!
Hajrá Magyarország!
Hét szótagot mond - szélcsendben...
Ül foszló, vén emlékekben.
Régen frissebb volt a szava,
Számos nemzedék méltatta.
Hogy szólni hány nép hallhatta,
Azt csupán Isten tudhatja.
Mikor születhetett róla
A szép szomorú legenda?
Amilyen darabos, ködös,
Éppen annyira különös.
Mozaikok egyvelege;
Tán nem is tartoznak egybe.
A történet nyers hangzása
Utalhat rövid korára,
De oly homályos a keret,
Hogy nagyon régi is lehet.
Bottal járó ősmítoszok
Bús falkája halkan csoszog.
Rongyaikon mese-foltok,
Egy amnézia sem boldog.
Mítoszföldi Csipkerózsa
Már senkinek sem adósa,
A világ tartozik neki
Azzal, hogy életre kelti.
Süket harangokat kongat,
Történetmagot szorongat.
Az emlékezet letagad
Elfeledett világokat,
Idő partkán szelek járnak,
A vén Titkok sírba szállnak.
Csupán az Öntudat konok;
Bottal járó ősmítoszok...