Kedves Új Regisztrálók!
Szerkesztőségünk határozata értelmében Mindenkitől, aki a műveit a Magyar Parnasszus valamelyik szintjén szeretné látni, mostantól 3 verset kérünk (mindegyiket külön, saját címe alatt beküldve). Ez csak az első, bemutatkozó 3 versre vonatkozik, a későbbiekben, ha már a szerző nem új a szerkesztőség számára, egyenként is lehet verseket beküldeni.
Az Élő Magyar Líra Csarnoka által meghirdetett Balassi-strófa verseny nyertese:
Szilasi Katalin
a Farsang c. kitűnő versével.
Farsang - 2021
Más most ez a farsang, színtelenebb, halkabb, befelé él az ember.
Csinnadratta helyett maszkban hallgat a csend, más álarc ide nem kell.
De ha hullik a hó, a fehér takaró, lélek békül a testtel.
2. hely: Florance – Isten tenyerén
3. hely: Baranyi Imre – Farsangi éjjelen
Szívből gratulálunk a nyerteseknek, és valamennyi pályázónknak köszönjük, hogy munkáikkal megtisztelték szerkesztőségünket. Az értékelések kiküldése folyamatban van.
Tedd fel a kérdést magadnak: ki is vagyok Én? Milyen utat is szántak Nekem az égiek? Válasz: hogy ki is vagyok Én? Én vagyok : Ego !
Három napig egyfolytában esett az eső. Apró szemű, hideg, és szúrt, mint a tű. Ezüstös szálakban ereszkedett alá. Csípett, szúrt: nehezen lehetett elviselni. Fájt, ha védtelen helyet érintett. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát, csak egy letakart halmot lehetett látni. Nekifeszült a zápornak, hogy megbirkózzék annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre. Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon. Közéjük tartozott a megöregedett, erekfői nyugdíjas házaspár: két ártatlan öregember.
Küzdő menetben versfokosom segít
a léthegyemnek hágni az ormait,
alig, ha álmom megvalósul:
Összezilált a siker kudarccal.
Ámokfutásom rossz, honi hajsza volt.
Régen feladtam otthoni életem,
mégis magyar maradt a nyelvem,
s méltat az érdem az áldozatra.
Homokszemekként hulltak az évek el.
Hálát lehelt a néma fohászom is,
hogy távol is magyar maradtam:
Ének a bábeli nyelvzavarban.
Áthágtam éltem torz, rideg ormait.
míg el nem értem, s vártam a látomást,
A szívünk gyásza csak egy sóhajt ont ki,
míg vágyunk fájó, vérző szavakat
igyekszik lelki koszorúba fonni,
mely emlékünknek méltóságot ad.
Ha több értelme nem lenne, csak annyi,
hogy felidézzen derűs napokat:
vele nem kellett sohasem rohanni:
nem késtünk el és nem estünk hanyatt!
E-mail hiányban szerkesztett levél,
melyben közlésem vesztegelve él,
s míg mérlegelt, osztott, szorzott, kivont,
végeredményt adott: Iksz Ipszilont,
ki küzd a léttel, bár sors nem veri,
de mindörökké mélyen emberi!
Kedves Barátom és mind Szeretteid!
Írásom rosszán versem csak segít.
Ha jambikusságom megengedett,
ne zaklasson a rím, ha rengeteg,
szúrok közé majd egy pár asszonáncot,
mint fiam vetett E postámba gáncsot,
"elhálózta" a végső perceket,
és tette azt az ünnepek alatt,
Megkötözötten, vasba törötten még tör a béklyó:
elnyomatás van! Nagyhatalomnak rossz katonái
sarjai élnek, sőt unokáik bőszen uralják
mind a magyar nép korcs rabigáját; titkon a börtön
kulcsait őrzik. S őrzik a forgács Nagy Magyarország
régi határát: ó haza testét! Mennyi magyar teng
elnyomatásban? Mennyi a szomszéd rossz akarattal,
gyűlöletével most a magyar szó s népe iránt is?
Nyelve gyalázza, elve alázza, mint idegent ott,
hol magyaroknak vére fogant meg ős ivadékul,
Gyakran idézi hazámat a régi gyerekkori emlék
gyógyul a lelki nyugalmam, amint üde képei kelnek;
bár, te, fehér felhőbe takart kettős szigetország,
Új Zélandia, elmerülök noha forgatagodban
szép fővárosod elragadó, kies alkonyatában:
Már sokaadik tavaszod hizeleg nekem ujra kacéran;
esteli nap hunyorog le a déli-szeles kis öbölre;
gombaszerűn növekedve teremted iromba csodádat:
Épület-ékeid új, diadalmas üvegpalotáit;
Jézust-kiáltóknak hadára esküdtünk:
Ott lesz a győzelmünk! Benne legyen üdvünk!
Muzulmánoknak mi csak gyaurok vagyunk,
s úgy tűnik, örökre azok is maradunk!
Sok új esemény nyújt ma aggasztó szemlét:
Világlik bennünk sok történelmi emlék,
miket iskolában, mint gyermek tanultunk,
népünk múltjaképpen, mégis a mi múltunk.
Balassa korából végvári vitézek
országhatárt védő harcokat idéznek,
amint menekültek fáradt seregének
lesújtó képéből szomorúság széled:
Időnk pogányai sövényen és falon
Szétdarabolt ditirambusokat követelne a téma.
Súlyt, intelmet akarna sugallni a vers s a poéta.
Hat szigorúbb versláb galvános fényt ad a sornak,
mint szőlőtaposás szüret-ízt, aromát ad a bornak.
Nem ditirambus a vers, ha a daktilusok dalain száll.
Nyűg-nyomatéka alatt csak a vén Európa kalimpál.
Elnyomató Kelet új menekültjeit űzi a zsarnok,
csak Nyugat adhat elég segedelmül erős, teli markot:
Ősi kereszténység mércéje az ördögi próba,
szobra talapzata, szertedarált hite foszlik alóla,
A demokráciára felnevelt
köztársaságot jobban szerető
polgár, ki él, mint a királyi fő,
s kit korona más fölé nem emelt, --
szabadságáért mit ér az izgalom?
Az egy uralkodó szabálya jobb,
mint hogyha sok , lázongó demagóg
rontó csókot szabadságunkra nyom!
Ezért nem állom, hogy profán kezek
piros zászlót romokra tűzzenek.
Nem jó a cél, hol balga uralom
botlik dicső, művelt vívmányokon,
kardját merítve óv korcs árulást
s ment gyilkosságot s véres lábnyomát!
Egy ős ország utasa mondta el:
a homokban két óriási láb,
s előttük ,lent viharvert arc hever
s az ajka mintegy parancsot kiált:
A ránc vicsora így mutatja meg!
Dühét s művésze jól szoborta át,
azt őrzik még a málló, holt kövek,
mit szobrász keze szíve, gúnya ád.
A talapzatba vésett, rótt szöveg:
Ozimandiász főkirály nevem:
Prologus
Ránk marad annyi tulajdon alig várt ó hagyatékul
s kezdeteink örökét örökölni nagyon fura érzés,
mint, amiképpen az ős-eonokban az őseim éltek:
Küzdöttek jogokért s egymásért is hadakoztak!
Emberi lét akadálya a harc, csata, háború mindig!
Emberölés csömörében az áhitat egy menedéke:
Bölcsebbek legyetek: Féljetek egy kicsit;
bosszút esküszik és büntet a kapzsiság!
Balgán nem hiszitek, hogy jön a számadás:
Bűnhődést szül a vétketek.
Játék nektek a lét: nagy fogadásra tét:
"Gazdag lesz, aki mer!" -- becstelenül lop el
köznép kincseiből s koldusok átkain
Már hatvan éve félteke távra van
a régi holdas, tolnai éjszaka,
hol ajnároztuk új szerelmünk,
mint csoda-álmot az életünkben.
Ha hittük azt, hogy vége sosem lehet,
vágyunk valóhoz is közelít ma már!
Helyes döntésünk volt az is, hogy
összekötöttük az életünket.
Egymásban érlelt állhatatos remény
meglágyította szikla-szilárd, kemény
sorsunk kegyetlen osztalékát
s zord szigorában erősen enyhült.
Lelkünkben oly rég mindenik est felér
a régivel, hol tolnai este él
A forradalom, mint az ifjúságod
valószínűtlen messzeségbe tűnik;
Felejtéssel bár sok rész elszivárgott,
megtölti még a szívedet színültig.
Mindegy hol kezdted, mindegy merre végzed
s akármivé értékeled magad,
születéseddel rendelte a végzet,
hogy magyar légy s magyarnak megmaradj!
Agyad akárhány részletet felejthet,
ötvenhattal te is sorsot jelölsz
s legyen tiéd a földön bármi rejtek,
világvezér légy vagy barlangi bölcs,
a forradalmunk megmarad veled,
mert életed annak köszönheted.
l999.
Tolnai este
Ma szép az éjjel: holdsugaras világ
amint finom kis fátyolokat borít
a néma fák sötét fejére;
köztük a dús tavasz-illat illan.
Hiába hisszük: Vége sosem lehet,
talán örökké tart ez a holdas éj;
szerelmünkről is ezt reméljük
s még ez az álom is illan egyszer.
Az éj is múlik: Hajnali harmat ül
a lenge fákon, tűnnek a csillagok;
ha lassan is, de jő a reggel
s jönnek az álmatag ébredések.
Így majd felébredsz a szerelemből is,