Nagyapámnak volt egy lova,
Remény volt a neve,
Apró koromban szekerén
Poroszkáltunk vele.
—–
Én simogattam a nyakát,
És ő húzott: Remény,
Húzta kocsinkat dombra fel,
El is fáradt szegény.
——-
Így húz tán még azóta is
Nap mint nap – hegyre fel,
És válaszol, még akkor is,
Ha senki sem felel.
—
A ködbe bújó távlatok
Közt rejtőző Remény
Vezet, mint meghitt gyertyaláng,
Imbolygó messzi fény.
Hozzászólások
Mysty Kata
2011, december 21 - 20:59
Permalink
Remény lovon Remény
Remény lovon
Remény jő,
lesz vezető
Fényerő...
Kata
"ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez....!"
lnpeters
2011, december 22 - 15:56
Permalink
Köszönöm, Kata!
Köszönöm, Kata!
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Toma
2011, december 21 - 22:07
Permalink
Reményez méltó szépségű vers
Reményez méltó szépségű vers ez Laci!
lnpeters
2011, december 22 - 15:59
Permalink
Köszönöm, Barátom!
Köszönöm, Barátom!
Pete László Miklós (L. N. Peters)
lnpeters
2011, december 21 - 22:36
Permalink
Nagyon szépen köszönöm!
Nagyon szépen köszönöm!
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Vassné Szabó Ágota (nem ellenőrzött)
2011, december 22 - 06:19
Permalink
Szép út ez, vezessen még
Szép út ez, vezessen még sokáig.