Mindent tudnak a hülyék!
Számukra nem lehet titok,
Se a Kezdet,
Se a vég...
Mindent tudnak a hülyék!
Mindig tudnak,
Mindent tudnak,
Mindenkinél jobban tudnak,
Mindenkinél mindig jobban,
Szegények...
Sose lesznek
Se Bölcsek,
Se Szerények...
Mindent tudnak a hülyék!
Mindig tudnak,
Mindent tudnak,
Mindenkinél jobban tudnak,
Bőszen kinyilatkoztatnak,
Imponálnak önmaguknak
Szegények...
A többiek tapasztalnak,
Tanulnak a sírig...
Csak a hülyék tudnak mindent
Egykori hungár köznépek
Csöndes szerénységben éltek
Hosszú történelmi éjben,
Itt, a Kárpát-medencében.
Éltek,
Vetettek,
Arattak;
Észrevétlenek maradtak.
Nevet mindig mások kaptak,
Akik aztán beolvadtak,
Maguk is köznéppé lettek,
Éltek,
Arattak,
Szerettek.
Egykori hungár köznépek;
Őket a modern régészet
Nem ismerte, nem kereste,
S amikor mégis meglelte,
Hamis mértékekkel mérte,
Mindig olyasminek vélte,
Amit politika súgott,
Kopnak az évek…
halkul az ének…
lassul a ritmus… rozsdás a láb…
Már csak az emlék
őrzi, hogy nem rég
víg kacagással ringott a tánc.
Ringott a csípő,
s a báli cipő
repülni készült, ütemre járt,
lehullt a bilincs,
s a kacér hajtincs
szabadmadárként lebegve szállt.
Kárpátok főnixmadara
Eddig nem adta fel soha.
Hallgatag idő rejti el,
Hogy először mikor szállt fel
Kárpát-medence egére
Hallgat a múlt sötét mélye.
Rézkor?
Bronzkor?
Idő suhan...
Hogy magyar szó mióta van
Kárpátok hegyei alatt;
Tán örökre titok marad.
Kárpátok főnixmadara
Sosem a múltat siratja.
Kárpátok jege csikorog;
Voltak sötét évszázadok,
Vihar, vércsöppek a havon,
Nyegle idegen uralom,
Rabló és hódító hadak,
Mind azt képzelte, itt marad.
Valamikor régen,
Csillag volt az égen,
De más csillag,
Régi csillag,
Régi csillagzat volt akkor,
Nagyon-nagyon régen.
Egy hajdani életünkben
Talán még a fát se láttuk
A zöldellő ágtól,
Nem tudtunk egymásról,
Éltünk,
Láttunk,
Tapasztaltunk;
De talán mégsem hallottunk
Még a Boldogságról.
Holdak mosolyogtak,
Napok izmosodtak,
Néha fogytak az emberek,
Néha sokasodtak.
Valamikor régen,
Csillag volt az égen,
De más csillag,
Régi csillag,
Reggelek,
Percek,
Pillanatok..
Tavasz ragyog,
Álmos világ hebeg-habog;
Az idő hol fut, hol meg andalog,
Vágyak szárnyalnak,
Csak a politika kullog gyalog;
Múlt komorlik,
Jelen dadog,
Friss jövő andalog;
A Szerelem soha el nem párolog.
Reggelek,
Percek,
Pillanatok..
A Lét vacog,
Az Élet mosolyog;
A vén hajléktalan végzet morog;
Gyomra korog,
Az anyagelv részegen tántorog,
A ha a hit imbolyog,
A szkepszis vicsorog,
S örök sírjából elősompolyog.
Reggelek,
Hatvanas éveim élem;
Mellettem
A Feleségem.
Még jóval a Styxen innen;
Még van jövőm,
Van mit vinnem.
Még van jövőm,
Van mit vinnem,
Még velem ballag az Isten.
Van aranyos
Feleségem;
Hatvanas éveim élem.
A hülyeség prófétái
Szabadok lehetnek,
Tökkelütött szektáikba
Most is térítgetnek.
Világpolitika rétjén
Számos birka béget,
Szorgoskodva terjesztgetik
A szent hülyeséget.
Minden hülyeségnek pedig
Az ám a törvénye,
Hogy még nagyobb hülyeség lesz
A következménye.
A hülyeség prófétái
Tornádót kavarnak,
Miért legyen béke, ha ők
Háborút akarnak?
A hülyeség jó pár ezer
Prófétája béget;
Miért legyen normális a
Hétköznapi élet?
A hülyeség prófétái -
Atlantiszi álmok háza
Idő felszíne alatt;
Ami szép álmot teremtünk,
Mindörökre megmarad.
Atlantiszi álmok háza;
Bár hatalmas az Idő,
A régen letépett Remény
Minden nyáron újra nő.
Atlantiszi álmok háza;
Minden csak emlék marad -
Csupán bennünk gyarapodhat
A megszentelt Pillanat.
Jó késő este
Hozzád hazajönni;
Örülni, ahogy egyre fogy az út,
Aztán Rád nyitni a kicsi kaput,
Hallani, hogy a két kutya fogad,
S megpillantani
A Mosolyodat.
Fejünk fölött
Ezer csillag pörög...
Amíg hazavársz,
Mindig
Megjövök.
Se pénz, se posztó-világban,
Étlen-szomjan, mégis bátran,
Düledező várfalakon,
Vagy portyán, zsákmányolt lovon,
Kocka lapján, szablya élén,
Mindig nemzethalál szélén,
Mindig kevés zsoldban-becsben,
Mindig túlerővel szemben,
Halál-szomszédságban éltek
A néhai jó vitézek.
Tragikus, pusztuló idő,
Mindenütt oszmán túlerő,
Jelen, jövő csak ravatal,
Ország közepén védvonal,
Lehet ostrom alatt a vár,
Sose menti fel a király.
Pusztuló hazáért,
A jó vers sosem alkuszik,
Pénzért, díjért nem hazudik.
A harc elől el nem farol,
Túlerőnek nem udvarol.
Kánonokra semmit sem ad,
Mindig öntörvényű marad.
Nem kuncsorog, nem intrikál,
Hivatalszolgának nem áll.
Szamárlétrára nem oson,
Szirénhangra vállat se von.
A gyöngére rá nem tapos,
Sohasem lesz kétkulacsos.
Rébuszokba nem menekül,
Helytáll, legfeljebb egyedül.
Távoli zuhatag hangja,
Mint ős templomok harangja
Száll az időfolyam felett;
Akik éltek, figyeljetek!
Egyre több a baljós fodor,
S a gyorsuló idő sodor.
Még ragyognak fenn a Holdak;
Élnek a holnapi holtak.
Most kell váltani más ágra,
Jövendőre,
Biztonságra.
Még makacs remények várnak;
Vannak biztonságos ágak,
De fülét hegyezi a baj,
Egyre közelebb a robaj.
Tökfilkó kormányos-sereg
Helyett jöjjenek
Emberek.
Holt jövendő baljós ágán,
Tavasz derekán
Sok levél a fán,
Verőfényes szép napok
Jönnek
Egymás után.
Tavasz derekán
Napos délután
Istennek tán egy évezred
Pillanat csupán.
Tavasz derekán
Árnyék a szitán;
Ami csak látszólag múlt el
Visszatér talán.
Tavasz derekán
A Lét udvarán;
Egyszer megvénül az összes
Fiatal titán.
Tavasz derekán
Hosszú tél után
Elégedetten néz Isten
Ki az ablakán.
Tavasz derekán,
Isten Tavaszán;
Várakozunk boldogan a
Jövő teraszán.
Az ész csak az anyag foglya,
Matéria kezét fogja.
Isten lényegét nem érti,
Sohasem fogja felérni,
Mert isten és a ráció
Két egész más dimenzió.
Amaz a
Nagy Határtalan,
Emez meg anyagban fogan.
Eszemmel a Földön élek,
Létezésem meg -
A Lélek.
A Lelkünket Isten fogja,
Az ész meg az anyag foglya.
Margaréta ring szerényen,
karcsú szirma- pille szárnya,
ring a réten hófehéren,
ki-kivillan karcsú bája.
Aranysárga napkorongja
ezer sóhaj bársonyfészke,
szerelemről álmodozva
nyújtózik az áldott fényre.
Szorgos méhek zsongják körbe,
virágporcsók mindnek vágya,
s margaréta áldott gyöngye
Tavasz-tervek gyermekhada,
Szép, pirospozsgás csapat;
Viháncol ünneplő ruhás,
Kivirágzott fák alatt.
A lelkünkből bújnak elő,
Mint a friss Remény-sereg;
Lehet álmodni,
Lesz Jövő,
Újra itt a Kikelet!