Kívül a hőség,
Meg a pénz,
És belül: mi magunk,
Fut az Idő, telik a Lét
Tizenharmadik rész
Immnauel Kant szerint értelmünk logikai kategóriákkal dolgozik, ezekbe skatulyázza be a megfigyeléseket és a tapasztalatokat. Ezért – mivel minden megfigyelésben benne van a megfigyelő – áthidalhatatlan szakadék tátong a világ dolgainak valódi mibenléte és az általunk felfogott, megfigyelt, osztályozott valóság között. Soha nem ismerhetjük meg a dolgokat a maguk csonkítatlan, lefordítatlan alakjában, csupán megvágott, megszerkesztett — és feltehetően eltorzított — változatukat, amelyek átszüremlenek fogalmaink rendszerén.
Kívül a hőség,
Meg a pénz,
És belül: mi magunk,
Fut az Idő, telik a Lét
Vén Idő az utat rója;
E napon hozott a gólya.
———
Ötven év derűje, hava
Csendes este, virágillat,
Lét zenéje száll,
Tavaszi önkívületben
Sötét égben Hold vacog,
Fényes éjben hó ragyog,
Hallgatagon tivornyáznak
A fagyok.
Ragyogj, fényes telihold!
Jobb az élő, mint a holt!
——–
Elcsitult a vihar üszke,
Tizenkettedik rész
A szerelem semmiféle képletszerűségnek nem engedelmeskedik, hiszen ez az emberiségnek olyan egyetemes tulajdona, amely csak párosával birtokolható. Gólyaperspektívában nem szemlélhető, talán nem is látható, de ettől még a történelem során személyek millióinak lehetett és volt is a mozgatója, cselekvéseik legfőbb oka.
Boldog titka a világnak
Az emberi Élet,
Gyógyszerként kapta valahol
Fátum-irtás végett.
Még nem jött el a perc…
Amikor tovasurran az Élet;
Csendesülnek a zengő alkonyi fények,
Még egy hétig negyvenes
Vagyok Léten csúszva,
S rohan meredek jövőbe
Az Idő, a csúszda.
Ma csatakos,
Holnap deres
Novemberben galambősz
Az Ősz.
——–
Sziporkázik, és ragyog,
Tegnap óta
Hófehérben kavarog;
Fagyos csókot hoznak
Jeges angyalok.
Már ötvenedik fénylő tavaszom kezdődik el immár,
És entrópia hív vacsorára a távoli kertbe,
Tizenegyedik rész
Lombjuk vesztett körtefák;
Tél markában a világ…
———
Dermesztő hajnalokon
Ma egész nap fújt a szél,
S mint a korhadt kapanyél,
Nyöszörögtek az egek.
Örültünk, amikor felvett
Bennünket az öreg korvett…
Egykor török, meg tatár…
Egye fene!
Fáradt az ég,
Fáradt a Föld,
Fáradt a holdvilág,
Fáradtan tűri az esőt
A Dal sose kitüntetés,
Nem öltönyös eszme,
Akkor is visszhangra talál,
Ha nincs kinevezve.
——