Késő nyári éjszakában
Sír az Isten egymagában.
Idő lüktet csont-mereven;
Nem mozdul a történelem.
Horizonton varjak gyűlnek;
Szentek profánná ferdülnek.
Kopik Lelkiség, a Béke,
Meg a vízözön emléke...
Sír az Isten egymagában
Késő őszi éjszakában.
Nem bonyolult elméletek
Mutatják meg a lényeget.
Minden teória fakó;
Pókhálós polcokra való.
A Jövőhöz más nem elég:
Egyedül a Személyesség.
A konkrét jelenvalóság
Viheti az embert tovább.
A jövőt ez teremti meg,
Nem bonyolult elméletek.
Posztmodern-tagadó mantra -
Jobban kell figyelnünk Kantra.
Profánban nem merülnek ki
A Létünk dimenziói.
Az Ember az Élet Fája
Saját Maga Prófétája.
Túl a silány doktrínákon
Zajlik a Teremtés-Álom.
Csak az öröklét van ingyen;
Titkait megtartja Isten.
Létezik, vagy nem létezik?
Az egyedül Rá tartozik.
Jobban kell figyelnünk Kantra;
Posztmodern-tagadó mantra.
Kelethez vagy napnyugathoz tartozik-e a Magyar?
Merre orientálódjon,
Aki ennek a
Nemzetnek, és e
Népnek
Jövendőt akar?
Szólnak érvek, vélemények
Erre is, meg arra is,
Függtünk ettől is, attól is,
Látjuk színét, meg fonákját...
Most hogyan tovább?
Hát melyik a nekünk való kategória?
A keleti despotizmus?
A nyugati dekadencia?
Mindnek akad
Fénye, árnya,
Mind a maga útját járja.
Isten utat nem mutat.
Mi kell nekünk?
Kelet vagy nyugat?
Augusztusi izzó nyárban
Alattomos elmúlás van.
Még ámít, de ott van vele
Közelgő Ősz ezer jele.
Nyár-hangulatot imitál,
S a végén majd - kapitulál.
Aki az augusztust éli,
Annak már az Őszt idézi...
Veszi már kalapját a Nyár,
Sárgulni kezdett a határ,
Feszültség, várakozás van
Augusztusi izzó Nyárban.
Éltem hatvanat, meg felet,
Talán sokat,
Tán keveset.
Hogy előttem még mennyi van,
Azt vizsgálni haszontalan.
Láttam erdőt,
Láttam fát is;
Sose leszek liberális.
Reklámlobogót nem viszek,
Utópiákban nem hiszek.
Éltem hatvanat, meg felet,
Talán sokat,
Tán keveset.
Láttam sokféle világot,
Mind átkos volt,
Meg mind áldott.
Olcsónak egyik sem olcsó,
Mind első,
Meg mind utolsó.
Szent Korona Magyar Népe;
Árván néz fel a kék Égre.
Nyelve virágok virága,
Amilyen régi, oly árva.
Téres Kárpát-medencében
Ki tudja, mennyire régen...
Időnként boldog Békében;
Ki tudja, mennyire régen...
Konokságban megmaradva,
Hont vissza-visszafoglalva,
Inváziók, inflációk,
Kisiklott, perverz rációk
Pusztításait hárítva,
Békés, nyugalmat áhítva,
Múltat-jövőt megbűnhődve,
Megfogyva, de meg nem törve
Téres Kárpát-medencében
Ki tudja, mennyire régen...
Milyen nyelven beszélt Árpád,
S a többi vezér,
Amikor arról döntöttek,
Hogy mind
Hazatér?
Árpád mögött milyen nyelvű
Sereg lovagolt?
Azt gyanítom, a magyar a
Köznép nyelve volt.
Kik laktak itt?
Kik érkeztek?
Mindent köd takar...
Úgy gondolom, itt is ott is
Akadt sok magyar.
Milyen nyelven beszélt Árpád,
A fejedelem?
Milyen nyelvű sereg vonult
Át a hegyeken?
Ki volt a turk, ki az avar,
És ki az kabar?
Hogy született meg ezekből
Végül a Magyar?
Jövő-partok messzeségben,
Ködök örök rejtekében.
Lehet az idő szapora,
De minket nem visz el oda.
Addig soha el nem érünk,
Előttünk lesz, amíg élünk.
Jövő-partok messzeségben;
Jelen Napja fenn az égen.
Körülöttünk még a Minden,
A köd mögött semmi nincsen.
A jövő - üres villanás;
Oda nincs időutazás.
Semmi formálta semmivé;
Általunk lesz - valamivé.
Jövő-partok messzeségben,
Ködök örök rejtekében.
Teliholdas éjszakákon
Nosztalgia ül a fákon.
Üldözött Lelkek erőben,
A túlerők temetőben.
Mint Kezdetkor, nagyon régen
Isten sóhajt fenn az Égen.
Jövő alszik lombos ágon
Teliholdas éjszakákon.
Időtlen a Líra szava;
Öröklétben árad tova.
Az Epika Múltat terem,
A Dráma az Örök Jelen;
A Líra időtlen Fenség,
Örök Emberi Tisztesség.
Időtlen a Líra szava;
A lélek örök moraja.
Nem korlátozza pénz-vakság,
Sem hatalmi kótyagosság;
Nem dísz, nem erény, nem vétek;
Az Örök Emberi Lényeg.
Időtlen a Líra szava.
Nem ereszkedik le soha
Piacok profán honába,
Nincs, és soha nem lesz ára.
Hogyha megszabná az árát,
Feladná Líra mivoltát.
Bronzkor sötét mélységében
Titkok rejlenek,
Egykor városok voltak itt,
Népek,
Emberek.
Másutt van kései nóta,
Mítosz,
Íliász,
A Kárpát-medencében csak
Kísértet tanyáz.
Hatalmas földvárak, sáncok,
Elsüllyedt falak,
Történet nincs róluk, csupán
Hallgatag anyag.
Bronzkor sötét mélységében
Némaság hever,
Történetét egyelőre
Nem mondhatja el.
Ki védte, ki ostromolta
Egykor a falat?
Hány gyönyörű mítosz lappang
A lábunk alatt?
Milyen hatalom őrködött
A néhai Baján kagán
Délcegen ült hátaslován.
Törzsek és törzs-töredékek
Nagy félelmek között éltek.
A nép fele se volt avar...
Vajon volt-e köztük magyar?
Vibrálni kezdett a jövő,
Közelgett a türk túlerő.
"Fáj a múlt, a jövő sajog;
Mostantól legyünk avarok!"
Bajánt egy pajzsra emelték,
És avar kagánná tették.
A néhai Baján kagán
Vágtatott szilaj paripán.
Rohantak a harcos évek,
Nyílhegybe szűkült az élet.
Hadakozott az "ál" avar;
Isten nem játékvezető,
Sárga lapot nem húz elő.
Ül az Idő csöndes partján,
Óvó szava sose harsány.
Ha rájuk néz, már nem élnek
Ádáz szükségszerűségek.
Végzetet semmivé tehet,
De nem tesz az ember helyett:
Ezért a Szabad Akarat...
Hogyha majd valóban halad
Az ember, nem csak képzeli,
Egyszer majd hasznát veheti...
Valódi döntések nélkül
Technológiába vénül,
Doktrínái között reked,
Atlantiszosodva feled...
Isten nem játékvezető,
Sárga lapot nem húz elő.
Liberális sarlatánok;
Rossz rozsdás média-bádog,
Profán-teremtő csődtömeg,
Az Élet hangjára süket.
A lét műanyag figura,
Csupa forma, meg formula.
Teoretikus világban
Csak egyféle igazság van:
Az ész a papírba réved,
S a doktrína sose téved...
Liberális sarlatánok;
A műanyag világ: átok.
Hangzatos, de üres elvek
Utópia-magot vetnek,
Dogma-tudatot nevelnek,
Zsarnokságot szüretelnek,
De nem nyugszik a sarlatán,
Szalad új doktrína után.
Rettenthetetlen szavárdok...
A Múlt köde mindent átfog.
Bíborbanszületett császár
Félmondata üresen száll
Találgatás közepébe.
Célját máig el nem érte.
Rettenthetetlen szavárdok...
A tudomány csupán hápog,
Amint a nevüket hallja...
Sok dogmának sok az alja...
Egy pusztai lovassereg
Igen gyorsan cserélt nevet,
Mindig a friss uralkodó
Törzs volt az újabb névadó,
S hogy melyik alatt volt magyar,
Arról teljes a zűrzavar...
Rettenthetetlen szavárdok...
Köszönöm, stresszet nem kérek.
A harag ostoba méreg.
Nehéz idő volt is, lesz is,
De nem az Isten szenilis,
Csak a világot kormányzó
Pénz-mániás dedó-depó
Nem tud a Jóra tapadni,
Vagy az ülepén maradni.
Köszönöm, stresszet nem kérek,
Nem a háborgásnak élek.
Akik folyton mást szapulnak,
Azok jót nem is akarnak,
Igazi baj akkor lenne,
Hogyha dicsérni kezdene
Bárkit a kritika-horda,
Akkor jönne katasztrófa...
Köszönöm, stresszet nem kérek.
Evolúció-babonák
Segesvár egykori napja.
A Múlt, mint egy csorba szablya
Fekszik a jelenidőre.
Felhős lesz az Égi is tőle.
Az Idő vén kongó verem...
"Ne ily halált adj, Istenem..."
Segesvár egykori napja.
Egyre halkul a Múlt hangja,
Köd szitál a dombok felett,
Legenda nyomába ered,
Kiszáradt könny cseppje éget;
Egy életmű itt ért véget.
Segesvár egykori napja.
Egy életmű félbe hagyva,
Egy szabadságharc leverve...
Szép, szomorú Erdőelve...
Minden tanulság Istené;
Nem alkuszik a Költészet;
Alapja mindig az Élet.
Sohasem lehet más elve,
Mert a szava Isten Nyelve.
Utánzója van temérdek;
De nem Élet, csupán érdek.
Nem alkuszik a Költészet;
Soha nincsen benne méreg.
Trendre, divatra nem figyel;
Önmagát nem számolja fel.
Sosem végzet, mindig Csoda,
Árulóvá nem lesz soha.
Nem alkuszik a Költészet,
Hamis útra sose téved.
Sosem követ hamis elvet,
Minden propagandát elvet.
Nem prédikál, nem házsártos,