Zajácz Edina blogja

Egy hokedli, egy kötél, egy szálfa,
riadt szemed láva villanása,
ennyi elég döntésedhez éppen,
hogy velem se legyél engedékeny.

Kis hokedlin az öledbe ültem,
néztem, ahogy szavam rád derűt csen,
lógtam rajtad akár egy rongybaba,
s hajtogattam: én szeretlek apa.

Köteledből készítettél hintát,
búgó gerlék ágai közt vitt át,
míg mesélted milyen kincs a hűség,
arcomra szűz álmot szórt a hűs ég.

Először csak bámul, majd a vállamhoz ér,

Emlékszem, s

Ha ledobtad bús koloncod,
s lábam ibolyákból bontod,
kezdj el csúszni, öleld térdem
kéklő kézzel, észrevétlen.

Gyere, súgok neked valamit;
te József vagy, s én Máriád,

Egyik kezemmel szüntelen adok,
a másikat kitépték tőből,
nesze, jut neked is egy fél marok,

A novemberrel érkeztem

A novemberrel érkeztem,
furcsa csenddel, térdig hóban.
Anyám rőkölt, én érte sem.

Kabátom bolyhos, fekete..
vágy-szülte fiam ringatom.
Irgalmas égbolt kék szeme,
arca virágzó, néma som.

Szívemen citerázik a fagy.

A kínok kútjába löktél,
ma is. Hiába szeretnélek.
Rettenve fut tőlem az élet.

Te voltál gyáva maradni!
Hasztalan vívott minden viszály,
katonát nem adott a király.

Én többé nem marasztallak.
Ha tél jön, betakarom magam,
bennem a halál sóhaja van.

Elég volt, Uram! Bűntudat gyötör.

Nem vágytam még így a csókra.
Melegre, mit adhat gyufaláng.
Arcomtól a Hold fakó ma,

Emelj magadhoz mennybéli pásztor,
ki rám tekintettél és nevetésem

Bámészkodón közöttünk hever,
ágyunkat kifeküdte régen,
lakályos e megszokott meder,

Homályból éledő mag,
eső után föld hasad,
felette szomjas őzbak,
nap hevében árnyat ad.