Dunsztjaim
Beküldte Toma - 2012, július 16 - 13:57“Dunsztod sincs róla”
“Dunsztod sincs róla”
Kedves Alkotók!
I. Korcsoport:
1. Bagó Brendon: Szülőföldem
2. Kurtyán Kitti: Nyíradony, Északkelet-Magyarország
3. Szűcs Adrienne: Édes hazám Magyarország
Kedves Lacikám!
A téma ínyencsége volt az oka annak, hogy ezt az eléggé hosszadalmas pauzát igényeltem magamnak a magyar szerelmi líra témájának gondolati morzsolgatására! Talán inkább a téma KÉNYESSÉGE szót kellett volna használnom.
A magyar szerelmi lírában Csokonai Lillája és Petőfi Szendrei Júliája óta csak imitt-amott ütötte fel a fejét egy-egy valódi újdonság, megjelent ugyan egy-egy többet ígérő, korszerűbb és emberközelibb lírát vonzó múzsa Vajda Ginája vagy Juhász Annája személyében, de egy nagyobb horderejű, irodalmi nagyságú tárgy létrejöttére, a szerelem mai tartalmának és egyetemes mondanivalójának lírai kifejezésére a magyar szerelmi líra még a huszonegyedik századig nem érett be.
Kedves Új Regisztrálók!
Szerkesztőségünk határozata értelmében Mindenkitől, aki a műveit a Magyar Parnasszus valamelyik szintjén szeretné látni, mostantól 3 verset kérünk (mindegyiket külön, saját címe alatt beküldve). Ez csak az első, bemutatkozó 3 versre vonatkozik, a későbbiekben, ha már a szerző nem új a szerkesztőség számára, egyenként is lehet verseket beküldeni.
Az Élő Magyar Líra Csarnoka által meghirdetett Balassi-strófa verseny nyertese:
Szilasi Katalin
a Farsang c. kitűnő versével.
Farsang - 2021
Más most ez a farsang, színtelenebb, halkabb, befelé él az ember.
Csinnadratta helyett maszkban hallgat a csend, más álarc ide nem kell.
De ha hullik a hó, a fehér takaró, lélek békül a testtel.
2. hely: Florance – Isten tenyerén
3. hely: Baranyi Imre – Farsangi éjjelen
Szívből gratulálunk a nyerteseknek, és valamennyi pályázónknak köszönjük, hogy munkáikkal megtisztelték szerkesztőségünket. Az értékelések kiküldése folyamatban van.
Tedd fel a kérdést magadnak: ki is vagyok Én? Milyen utat is szántak Nekem az égiek? Válasz: hogy ki is vagyok Én? Én vagyok : Ego !
Három napig egyfolytában esett az eső. Apró szemű, hideg, és szúrt, mint a tű. Ezüstös szálakban ereszkedett alá. Csípett, szúrt: nehezen lehetett elviselni. Fájt, ha védtelen helyet érintett. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát, csak egy letakart halmot lehetett látni. Nekifeszült a zápornak, hogy megbirkózzék annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre. Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon. Közéjük tartozott a megöregedett, erekfői nyugdíjas házaspár: két ártatlan öregember.
Küzdő menetben versfokosom segít
a léthegyemnek hágni az ormait,
alig, ha álmom megvalósul:
Összezilált a siker kudarccal.
Ámokfutásom rossz, honi hajsza volt.
Régen feladtam otthoni életem,
mégis magyar maradt a nyelvem,
s méltat az érdem az áldozatra.
Homokszemekként hulltak az évek el.
Hálát lehelt a néma fohászom is,
hogy távol is magyar maradtam:
Ének a bábeli nyelvzavarban.
Áthágtam éltem torz, rideg ormait.
míg el nem értem, s vártam a látomást,
A szívünk gyásza csak egy sóhajt ont ki,
míg vágyunk fájó, vérző szavakat
igyekszik lelki koszorúba fonni,
mely emlékünknek méltóságot ad.
Ha több értelme nem lenne, csak annyi,
hogy felidézzen derűs napokat:
vele nem kellett sohasem rohanni:
nem késtünk el és nem estünk hanyatt!
E-mail hiányban szerkesztett levél,
melyben közlésem vesztegelve él,
s míg mérlegelt, osztott, szorzott, kivont,
végeredményt adott: Iksz Ipszilont,
ki küzd a léttel, bár sors nem veri,
de mindörökké mélyen emberi!
Kedves Barátom és mind Szeretteid!
Írásom rosszán versem csak segít.
Ha jambikusságom megengedett,
ne zaklasson a rím, ha rengeteg,
szúrok közé majd egy pár asszonáncot,
mint fiam vetett E postámba gáncsot,
"elhálózta" a végső perceket,
és tette azt az ünnepek alatt,
Megkötözötten, vasba törötten még tör a béklyó:
elnyomatás van! Nagyhatalomnak rossz katonái
sarjai élnek, sőt unokáik bőszen uralják
mind a magyar nép korcs rabigáját; titkon a börtön
kulcsait őrzik. S őrzik a forgács Nagy Magyarország
régi határát: ó haza testét! Mennyi magyar teng
elnyomatásban? Mennyi a szomszéd rossz akarattal,
gyűlöletével most a magyar szó s népe iránt is?
Nyelve gyalázza, elve alázza, mint idegent ott,
hol magyaroknak vére fogant meg ős ivadékul,
Gyakran idézi hazámat a régi gyerekkori emlék
gyógyul a lelki nyugalmam, amint üde képei kelnek;
bár, te, fehér felhőbe takart kettős szigetország,
Új Zélandia, elmerülök noha forgatagodban
szép fővárosod elragadó, kies alkonyatában:
Már sokaadik tavaszod hizeleg nekem ujra kacéran;
esteli nap hunyorog le a déli-szeles kis öbölre;
gombaszerűn növekedve teremted iromba csodádat:
Épület-ékeid új, diadalmas üvegpalotáit;
Jézust-kiáltóknak hadára esküdtünk:
Ott lesz a győzelmünk! Benne legyen üdvünk!
Muzulmánoknak mi csak gyaurok vagyunk,
s úgy tűnik, örökre azok is maradunk!
Sok új esemény nyújt ma aggasztó szemlét:
Világlik bennünk sok történelmi emlék,
miket iskolában, mint gyermek tanultunk,
népünk múltjaképpen, mégis a mi múltunk.
Balassa korából végvári vitézek
országhatárt védő harcokat idéznek,
amint menekültek fáradt seregének
lesújtó képéből szomorúság széled:
Időnk pogányai sövényen és falon
Szétdarabolt ditirambusokat követelne a téma.
Súlyt, intelmet akarna sugallni a vers s a poéta.
Hat szigorúbb versláb galvános fényt ad a sornak,
mint szőlőtaposás szüret-ízt, aromát ad a bornak.
Nem ditirambus a vers, ha a daktilusok dalain száll.
Nyűg-nyomatéka alatt csak a vén Európa kalimpál.
Elnyomató Kelet új menekültjeit űzi a zsarnok,
csak Nyugat adhat elég segedelmül erős, teli markot:
Ősi kereszténység mércéje az ördögi próba,
szobra talapzata, szertedarált hite foszlik alóla,