A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

Te meg én

   Nézd, a Hold ezüst palástja hogy ragyog!
Udvarát a pompa fénye járja át,
szél zenél repítve méla áriát,
lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.

 Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát,
- várni szép mesére félve nem lehet -
mint a Hold az éjszakát ma úgy szeress,
mondj imát, becézz, te régi jó barát.

Úgy vigyázz reám, ne vágyjak innen el,
s mint a gyermek anyja keble rejtekén -
higgyem el, velem te mindig itt leszel,

s két karodba fonsz a hála reggelén.

Míg ezernyi csillagot

 

Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,
sorskorsóm vizéből csak keserű maradt,
hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,
arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.

Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka
fényével borítva e drága kis szobát,
a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább,
a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.

Szerelmem szomjas hittel jövőt álmodott,
ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért,
meghaltam volna akkor lázas vágyadért,
ám reményünk elvetélt, áldást nem hozott.

Gyémánt helyett

 

Már csak emlék vagy nekem, merengő
bíbor hajnalon fel-felderengő,
bús gyönyörűség.

 

Már csak akkor jössz hozzám újra el,
ha ködfátylas képzetem útra kel,
és indul eléd.

 

Már csak feloldoznom kéne téged,
Tűzgyémánt lelkem dobtad el végleg,
hűs kavicsokért.

 

Már csak azt kell felednem - ha tudom,
mikor feléd fordulok az úton,
hogy szeretlek még.

Két levél

Lelkünk koldulva, félve kér,
sorsunk kallódó két levél,
néha felkapja ősz szele,
szelíddé válik bősz heve.

Szívből, szabadon szállani,
felhők fodrain játszani,
égőn érezni, hogy vagyunk,
egymás ölébe olvadunk.

Őrült zivatar szétszakít,
villám cikázik, elvakít,
hullunk lefelé, mint a mag,
s ázunk patakzó víz alatt:

Sodor hullámzó, vad vihar,
egyszer feléled, majd kihal,
s mire rőt színű bánat ér,
hóval lehel be már a tél.

Szárnyamat szegte a bánat

Szárnyamat szegte a bánat,
eladom magam a mának -
már ingyen vagyok,
a lelkem halott.

Nagy kosár semmi a jussom
- vigyáznak, rendesen jusson -
nehogy megártson!
meleg van - s fázom.

Zárva a szívem, a házam.

Fürdik a fényben

Szökken a réten a szöcskegyerek,
porzik a föld öle, száraz a lég,
lába a tó fele útnak ered,
inna az árva, a szomja ma ég.
 
Táncol a felleg - a Nap neveti -
libben a fodra, a tollpihe hab,
- tudja, hogy így mulat, ezt szereti -

Álmaimban egyszer már láttalak

Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek - lopva te is néztél -
a fák alatt sokáig vártalak.
 
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,

Nekem az írás

Nekem te olyan vagy, írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.

A minden nem jelent itt mást;   
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,     
vagy bármit, ha úgy van ingerem,     
s a jutalmam így mindig elnyerem. 
 
Számomra ez kegy, íz, varázs,     
s ha az ész nem henyél,   
kitartó munkával sok mindent elér.  
Az alkotó öröm van velem,  
gyönyörű érzés, régen ismerem.

Oldalak