Hatvan fölött - kegyelemben
Sok mindent elbír az ember.

Életöröm mindig akad,
Az ég kék, a fű zöld marad.

Hétköznapi packázások
Terhe most sem nagyobb átok,

Mint harminc, vagy negyven éve;
Nem rendül bele a kéve.

Van
Munka,
Jövő,
Szerelem;
Mi egyéb kellene nekem?

Még mindig nincs lehetetlen;
Hatvan fölött,
Kegyelemben.

 

Evolúciós árnyalak
Igazgat tudós vágyakat.

Doktrínákra tekintettel
Holt anyagból élőt rendel.

Profán teremtésmítoszok
Tudós felszíne csikorog.

Mitokondriális Éva
Képzeletben néha-néha,

Megszólal, kiált messzire,
De nem derít fényt semmire.

Evolúciós árnyalak
Körvonalai látszanak.

Műanyag köreit rója,
De Istent mégsem pótolja.

Profán eszme kőbe harap.
Evolúciós árnyalak.


 

Székelyek hun hagyománya
Az ostromot máig állja.

Támadta sok dogma-fajta,
Foga mindnek kitört rajta.

Rossz teória mindahány;
Találgatott a tudomány,

Mert nem krónikás lelemény,
Sem pedig német jövevény.

Talán kár volt kételkednünk;
Tán komolyan kéne vennünk...

Múltunk egyik nagy talánya;
Székelyek hun hagyománya.


 

Van-e a sejtjeinkben végtelen?
Néhány milliárd világegyetem
Munkál-e bennünk?
Van-e bennük élet?
Élik-e a jót,
Félik-e a véget?
Épül-e új ház ott a faluvégre?
Van-e, aki reménnyel néz
Az égre?

Része vagyunk-e
Sejtnek, vagy
Atomnak?
Univerzumunk talán egy másik
Sok milliárd egyébbel egyetemben
Egy szikla csúcsa,
Vagy egy nő kisujja?
Ki tudja...

A világnak,
S a titkok sorának
Nincs vége
Talán sohasem.
Van-e a sejtjeinkben végtelen?


 

Friss megzenésítés, régi vers. Hallgassátok szeretettel:)

https://www.youtube.com/watch?v=AJwSyy5EmwY

Sose éltek,
Meg se haltak,
Mégis életeket faltak.

Kiürültek, mint a salak,
Nihil mezején nyugszanak.

Rossz logika volt a vértjük.
Miért hittük?
Ma se értjük.

Az egyedül üdvözítő
Tan fölött eljárt az idő...

Számunkra anyag meg a tudat
Egészen más képet mutat.

Vihogó krokodilkönnyek;
Bölcsességük nélkül könnyebb.

Sose éltek,
Meg se haltak,
Anyag-zsákutcába csaltak.

Eszelős félisteneket
Állítottak Isten helyett,

A menny elkerült az űrbe,

Atlantiszon már nincs celeb,
Nincs, akit elfelejtsenek.

Hülye megmondóemberek
Hangja nem üt, nem kesereg.

Fennkölt "globális érdekek"
Bakkecskéje ott nem mekeg.

Már nem számít a hatalom,
Rég szétesett a pénzmalom,

Se multi, se diktatúra;
Atlantisz a maga ura.

Atlantiszon már nincs celeb;
Nem béget doktrína-sereg,

Nem rí jelentéktelenség,
Ott már minden csupa fenség.

Arcán már semmi borosta,
Az idő tisztára mosta.

Eltűnik a hitvány szerep;

Atlantisz még bennünk bujkál;
Lelkünkbe vissza-visszajár.

Had nélkül, piactalanul;
Mind tisztábban,
Ártatlanul.

Elhagyta minden anyagát,
Nem is romolhat már tovább.

Atlantisz ma
Hit és
Lélek;
Bennünk mindig újra éled.

Atlantisz ma
Szellem és
Hit;
Túlélni és hinni tanít.

Lelkünkbe mindig visszajár,
Amíg élünk,
Bennünk bujkál.




 

A téridő másik síkján
Felelősség a talizmán.

Régi fényében még a Hold,
Tán világháború se volt.

Mást jelent a lehetetlen,
Talán fejlődik az ember.

Se Auschwitz, se Trianon
Nem nyomja a múltat agyon.

Sok friss házas fiatal pár
Nyaralni Atlantiszba jár.

Csak fekete, ami ében,
A pénz elfér a bőrében,

Szent tradíció a módi,
S a tudomány is valódi.

Semmi sincs végzettel telve,
Sem eleve elrendelve.

A téridő másik síkján
Remény ül a jövő hídján.

Vén impotens modernitás
Ballag csöndesen
Más meddő modernitások
Közt a flaszteren.

Könyvet sose látott. Kézzel
Nem olvas, nem ír,
Kezében tanácsadóként
Füstöl a mobil.

Úgy gondolja, hogy nincs Isten,
És utazni jó,
Fogalma sincs arról, hogy mi
A tradíció.

Sose szemlél múltat, nem néz
Régi polcokat;
Neki más nem számit, csak a
"Modern gondolat".

Vén impotens modernitás
Tömegbe vegyül,
Nem érti, hogy sok ember közt
Mért van egyedül.

Már hetek óta nem látta

Május az év tetőpontja,
Kedvét semmi el nem rontja.

Virágok, lombok, napsugár,
Hamarosan eljön a Nyár.

Bár vizsgakazal a hátán,
Kolonctömegek a vállán,

Május mégis május marad,
Hajnalán szerelem fakad,

Alkonyaiban boldogság;
Újjászületik a világ.

B ár mindig van ezer gondja,
Május az év tetőpontja.

 

Próza a test,
Vers a Lélek;
Szent örök
Ritmus az Élet.

Mindkettő egymásra mutat,
Mint az anyag és a tudat.

Próza a profán otthona,
A Vers  - a túlélés maga.

Az egyik a bőség-kalap,
A másik erkölcsi alap...

Bent a mag, kívül a kéreg;
Próza a test,
Vers a Lélek.