Mysty Kata: A tél zenéje
Tó jegén ropja táncát a dermesztő tél -
hó toporog és mocorog a vigéc!
Lelked hogy átmelegítsd, sikíts - kicsit!
- ha jég cseppje csöppen, épp fejeden
koppan. - Hópaplanján, párnáján
éles lábnyomot hagyhat.
Ez lesz ám a poén...
Szívem szaggatta tél-szilánk,
bíbort borított bérci láng.
Cicamica egyet gondol
amit elég jól megfontol.
Hosszú bajszát megpödörte
csizmáját is felöltötte,
A lét kopott gúnyájára
varrtam hamisgyöngyöket,
Az udvar fakó,
Olvad már a hó,
Sárban cuppog két madár,
Két kergetni való!
—
Nagylegény lett a kisgyerek,
pállott száján szivar rezeg,
menő
Jenő.
Egy csavargó üstökös berúgva
beleesett a Fekete Lyukba.
Hideg fényű január
Hó-bundát növesztett,
Az udvarunk selymes, fehér
Pocakot eresztett.
—–
Mysty Kata :
Ma ott voltam...
Ma ott voltam veled,
magányunk felhígult,
mert együtt szürcsöltük
a mosoly üdítő
koktélját, - olvastuk
föl egymás verseit.
Örömpír csapdosta
arcunk,és szívünkbe
lopta még értelmét
életünk, - a minden-
napos "viseltingünk"
varázsköpennyé vált.
Szárnyalt a pillanat,
aztán vonatra szállt.
Mysty Kata
Szép arám, fényruhád lassan már leveted;
hol a múlt búja fáj, kék patak, erezet
csörgedez szüntelen hetyke két domb között,
ott a szív bús verem mélyére költözött.
Bujdokol benne tán titkos, mély fájdalom,
enyhítse tárt karom, hozzád írt vágydalom.
Benne új érzelem, új remény vív tusát,
ott zenél biztatva új táncok rítusát.
Oltalom otthona, halljam hát szép szavad,
szólalj meg, mert e perc gyöngysora szétszakad.
Hol a vágy szurdoka lopva rejt éjszakát,
barlangod mélyében ott lelnék én hazát.
Hallgatom a szíved dobbanását,
mint metronóm méri az időt a végítéletig,
Fülembe búgtál galamb-lágyan,
felkorbácsoltad vércsevágyam.
Hatvanadik rész
Ideje bizonyos értelemben mérleget készítenem, hogy továbbléphessek.
Ha ledobtad bús koloncod,
s lábam ibolyákból bontod,
kezdj el csúszni, öleld térdem
kéklő kézzel, észrevétlen.
Arcomon pár szexepil,
oly nőies, oh, jaj nekem,
szőrrel kompenzálom, így
(Evokáció - paródia)