Vén homokdűnéken csípős szél futkos át,
a didergő égen szakad a pufajka,

"Gyere.

Ötven felett kezdődik már Szeptember,

Még napsugaras, mint a régi Nyár,

Még csókra éled hajnalban az ember,

Hiányérzet
 
Nyugodni készülődik a szeptemberi nyár,

Szeptemberi szonett 1.

 Harmadik változat

Nyárvégi misztérium

A szenvedéllyel egykor frigyre lépő,
sugár-hangú nyár
most bíborszín melegbe burkolt,
arany sóhajokkal őrzi őszre vált,
elengedésbe békülő
mosoly-dalát -
elcsendesülve érleli
hulló levélbe préselt
szép emlékeit.

(2010)

Negyvenegyedik rész

           HONLAPOMON KÉPESEN:    http://wassalbert.blogspot.hu/2012/09/csokonai-muzsai.html

Csokonai Vitéz Mihály :

Bámészkodón közöttünk hever,
ágyunkat kifeküdte régen,
lakályos e megszokott meder,

Talán még tobzódunk lázas gondolatban,
csak épp az álmunkat megélni tabu.

A Nyár levetett ruháit

Már Szeptember viseli;

Előbb-utóbb rájön majd,

Hogy ez a köntös nagy neki.

Gyakran érzem úgy,
hogy kinőtt cipő a testem,
sarokba rúgnám,
vagy csak hagynám,
hogy leessen.

Járnék mezténláb,
mint levedlett léleklakó,
lelkem bütykét nem nyomná már
a kérges bőrhatár,
a kültakaró.

Szorítana továbbra mást,
ki irigyelte, elvette,
s borul rá fájdalompalást,
mert az Úr a cipőmet
szűkre teremtette...

Homályból éledő mag,
eső után föld hasad,
felette szomjas őzbak,
nap hevében árnyat ad.

Lengyel József egyszer azt mondta, hogy a magyar irodalmi életet a tehetséges tehetségtelenek uralják.

Hogy érthető legyen, mindjárt megnevezett egyet közülük – magam nem teszem, az illető már nem él. (Mellesleg szólva igen jó sajtójú író volt, a családjában az egy főre eső díjak száma sem volt jelentéktelen, minden irodalomtörténet bő lére eresztve méltatja.

Mily kegyes volt hozzám a bágyadt, őszi fény,
mikor homlokomra hullott könnyű csókja,

Csillogó, fekete félhomályban,
szétszórtan viharfelhők keringenek.
Neuronok szikrázó, fájdalmas tüze

Nagy csillag-arc, mint ráncos, vén kobold;

Csendesen tépelődik fent a Hold;

Billeg csálén az éj felleg-kalapja -

mysty kata

Kútba esett...