Blogok

A pénz istene döntött; félholt lelkeken épült,
Jajkiáltások hídján átlépte Rubiconját.
Kötözve titeket magához, bankár kutyákkal,
Fogaik élesre reszelve, űzi a falkát.

Mammon nézi magát vértől maszatos tükörben,
Ruhája csillog, flittere érmék, koronás fők,
Pezsdülő vérben hajtja magát életek árján,
A világ tapsol, hajlongva élteti még őt.

Körúton szalad pár ezer autó,
Gépeken bájtok megája terjed,
Napcella-ezrek töltenek napfényt,
Kisgéped lelke reggel feléled.

Motorban búgó oktánba zárva,
Lóerők  torka nyelné a benzint,
Telefontöltő fázisod issza,
Rádió ontja decibel árját.

Zenelejátszó indít az útra,
Pittyen az új és értelmes iphone,
'Esemes' éled ujjbegyed végén,
Technika kötöz elektron térbe.

Egyre sötétebb estéket hoz a tél közeledte;

Nyúlik az alkonyat és kurtább lesz a napunk.

——–

Egyre kopárabb kertet láthat a tétova hajnal;

Zörgő, száraz avar reccsen a lábam alatt.

——–

Tél barlangja felé veszi lépteit újra az évünk;

Egykor onnan jött, s ott megy a semmibe majd.

——–

Tudjuk: tél jön, dermesztő hidegek közelednek;

Mégse reménytelenül nézünk szembe velük.

——–

Lángol a tűz, ami felmelegíti a szürke decembert;

Ám nem a kályhában; bennünk ég a parázs.

Régen puskatus zúzta,

Osztrák, meg török nyúzta,

Néha valóban

Puszta volt

A puszta.

Baljós évszázadok hosszúra nyúltak,

Emlékek hulltak,

S úgy tűnik,

Mára elmúltak

A múltak.

De lehetnek bármilyen gondok;

A föveny alatt,

A homok ágyában,

A humusz mélyén

Tovább élnek,

És éltetnek bennünket – a csontok!

S mert el nem hullt,

Még él a múlt.

Jöhetnek ide

Ukrán frontok,

Mutatják a jelek: végső idők jönnek,
emberi létünkkel túllaktuk Földünket?
Levet a hátáról, annyi kínnal bántjuk,
vérbe és mocsokba fúló szép világunk.
Mielőtt özönvíz kapuit kitárnák,
Építs a semmiből is, túlélő bárkát!

Templomok jéghideg kövén
árnyékból közeledsz felém;
zsoltárból hálót fonsz körém,
s szállok e mennyei zenén.

Óvón ölelj most fényedbe;
tudom, engem szólít e hang -
benned vagyok, és bennem Te
csak szívdobbanásnyira vagy!

Kerestelek a hegy tetején,
De nem voltál a szikla peremen.
Hittem, ha máshol nem, de fenn,
Ahol az ég csúcsot ér,
Ott leszünk majd; te és én.

Tenger mélyén sötétlő árok,
Saját konok magányom a társ.
Nem vagy ott, nincs ott semmi más,
Csak hiányból font átkok,
S lenn utánad kiáltok,

Uram! Mutasd fiadnak magad!
Ha kell, vagyok üresség, homoksivatag,
Tisztult elméjű, bölcselő agg,
Aki minden valót tagad,
Csak egy percre lássalak!

                   *

Csillagtalan égi tájon

Csalfa homály tekereg,

Álmodozó szegény ember

Gazdag múlttal enyeleg.

——–

Csillagtalan égi tájon

Szürke Jelen mendegél,

Fehér folton sötét árnyék

Színes reggelről regél.

——-

Csillagtalan égi tájon

Ásít a vén Irgalom,

Vékony jövő-segélyt mérnek

Lapos égi asztalon.

———-

Csillagtalan égi tájon

Egyhangú zene pereg,

Fékevesztett jövő-suhanc

Égi pusztán hempereg.

——-

Csillagtalan égi tájon

  Üveggolyó

Kicsi üveggolyó, amit adhatok,
Ezt mindig magadnál tarthatod.
Legyen ez az életed mása,
Útjaid, céljaid biztató varázsa!
Ha kezedbe veszed és nézegeted,
Lásd benne azt, mit a jövő üzen.
Gördítse fonalát sorsod labirintusán,
Fénye éke kísérjen vágyaid vonatán!
Szeresd benne mindig önmagadat,
mert embervoltod egyszeri csoda!
Aztán, ha egyszer majd eljön a vég,
Kezeid közt simogasd kicsit még...
 
Mysty Kata
 

Cucu, a zsemleszín tacskó

(Becsületes neve: Mackó),

Békén hagyta a sok macskát,

S letette a matrózvizsgát.

Hamarosan a tengeren

Egy kétárbocos szkúneren

Tapasztalatszerzés végett

Az eb szolgálatba lépett.

Az új matróz szorgos, akar,

Hajót sikál, vitorlát varr,

Görbe lábán futkározik,

Ha kell, az árbocra mászik.

Menyét, a fedélzetmester,

Aki bizony sose restell

A matróz körmére nézni,

Tőle kell Cucunak félni.

A kapzsiság politikát

Szövöget,

Szóra, dallamra, hazára

Nyelvet öltöget;

Gömbnyi létből formál

Sápadt

Köröket;

Vele szemben didereg a

Naiv

Becsület.

———

A becsület a lelkünkben

Vert tanyát;

Ha figyelünk, meghallhatjuk

Egyszerű

Szavát.

*******

Csiricsáré világunkban minden relatív,

Csak az marad szilárd,

Ami örök

És naiv.

——–

Fondorlatos rendszerekben

Terjed

A kacat;

Itt az idő, fel kell adnom,

Sehol nem lelem otthonom.

Kerestem, de mindhiába,

Nincs senki, ki hazavárna.

Az én lakom a nagy világ,

Ha sírok itt senki sem lát

Én hiába is mutatnám,

Rám senki akkor sem talál.

Mit ér most, hogy erős vagyok,

Hisz egyes egyedül bolyongok.

Nincs, ki utamon kísérne,

S velem boldogan lépkedne.

Nem kellek senkinek, tudom,

De a vándorlást már unom.

Ismét útnak kell induljak,

Volt-e más a szemedben a kenyér,
Mint magról született őrölt élet,
Íze volt-e más fehér belének,
Testnek, amely megtöretett érted.

Volt-e más szemedben az a korty bor,
Mint bódító, gondűző folyadék,
Láttad-e bűnöd sodródni benne,
Mint árvíz után zúgó uszadék.

Volt-e más szemedben a szög vasa,
Mint kovácsok alakította kard,
Ha a bőrt szakítva csontot ér,
És csuklót-lábat átütve kínba tart.

Talán csak nyugat kóbor, rossz szele,

Talán a halál

Előérzete;

Mert tűz a nap, mint régi nyarakon,

Árnyék táncol a fehér falakon,

A piac zajlik, mint a zuhatag,

A nép zajong,

S a tenger

Hallgatag.

——

Talán az öröm lett megint kevés,

Talán csak pillanatnyi

Csüggedés,

Nyár közepe van, és pogány meleg,

A város turistákkal enyeleg,

A csapszékben a jókedv fokozódik,

Megállt a szél,

S a tenger

Fodrozódik.

——–