A nagymama
kislányként frufrut hordott,
feje búbján óriás
masni trónolt.
Ünnepélyes
kis arca mögött tábla,
úgy került az osztály
fotográfiára.
Minden gyermek
sötétkék köpenyt hordott,
akkoriban
nem vágott fel a jómód,
fehér blúz volt,
ünneplő rakott szoknya;
és az ifjonc
ülőhelyét átadta…
Mondd, mit ért el gyújtó szavakkal?
Szabadságot, szerelmet várt,
s életét adta harci viharban,
lobogó lángként égve magát…
Érdemes volt? Zsarnokra zsarnok,
háborúk, börtön jutott nekünk…
Szeptember végén sem nyíltak virágok,
s ma lázongó ifjoncnak látja szemünk…
Szagtalan rózsa kornyad az útra,
lécbe kerített ház pityereg,
könnye salétrom, izzad a tégla,
messze repültek a gyerekek.
Port vet a szél, ha erre csatangol,
Fürdő füvén lopott a nyár
bőrömre arany színeket;
a nap dobálta nyílhegyek
elől futott a hűvös árny.
„Égi csikón léptet a nyár”,
hinti hevét, míg hazajár.
Sikoly. Akár a száj formálta Ó,
mint Dali képein a lecsorgó
idő. Mint nyolcas, középütt svájfolt,
szabálytalan, mint pörsenés, májfolt.
Nyúlik az út, a ház, a bőr,
mint szenvedés, ha lesújt az ököl,
beáll a kés, s az első pillanat
után csak kín és fájdalom marad,
s az is fogy lassan, mint az öntudat
az elhomályosult szemek alatt.
Szivárvány hét alapszínét,
ezt kaptam tőled, Élet,
s belőle más ezer színt még,
mely retinámba égett,
formák, alakok, mozdulat
ívét, örömét, báját,
s az érzelmek felemelő
vagy fojtó árapályát.
Zenét, mely összes sejtemet
részeg örömmel tölti,
s mely mint forró rónát hegyek
vize, árjával önti.
Hazát, hová születhettem,
otthont, mely hozzám simult,
s időt, bölcsebbé érhetnem.
A többi rajtam is múlt.
Szagtalan rózsa kornyad az útra,
lécbe kerített ház pityereg,