Ősz szakálla ágba akad,
vetkőzteti a bokrokat,
jókedvében ölelgeti,
rosszkedvében megtépkedi,
s oly pajzánul súg-búg nekik,
elpirulnak leveleik.
Ez az ember már elfáradt,
de a meleg, víg szobákat
csak leskeli. Kopott gúnya
füst testének takarója,
avarból szőtt; maga rázta
levelenként, fagyos sárba.
Betlehem, jászol
borulj le pásztor
imádd a kisdedet
adj hálát neki
nagynak születni
mocsokban is lehet
tanít mítosza
megkoszorúzva
is elárul hitvány
örök élteden
kísér végtelen
úri huncutság
bűnök tüze vet
bősz lángnyelveket
szörnyed a tiszta
Kell új megváltás
új hit, új áldás
Jézus, jöjj vissza!
Fehér akác levelét tépve
vágyódunk társra, ölelésre.
S aztán, ha jön princessz, királyfi,
vakon hisszük, már nem kell várni.
A drága kéjek fáklyalángja
a pillét vonzza így magába.
És újak jönnek (vagy nem jönnek),
s az évek lassan elpörögnek,
termés termésre, mag virágból,
létek sarjadnak életfáról,
s az idők közén itt is, ott is
kopunk, veszítünk ezt is, azt is,
magunk vagyunk fehér akácunk,
homokba kötve lép a lábunk,
Ne add fel. Ha kilépsz,
helyedre más atomok
tolakodnak,
ellepve azt az űrt,
mit eddig kitöltöttél
önmagadnak.
Az atom (még ha gáz is),
nem megbocsátó, csak
nyomul előre,
hangulattalan massza,
magában láthatatlan lőre,
örök mozgás,
mely összekapcsolódni,
vagy taszítani akar. Nincs bocsánat,
szeretet, jóság, hűség – emberi
arcot ne higgy
vasnak, víznek, virágnak.
Saját törvénye van,
felfal, nyomod se hagyja,
ha elporladsz. Belőled
A test hullámos, rózsaszín papír,
a lélek rá fátyol-sorokat ír,
ködös, tintás pacák elmosódó
foltjaiba hull lágyan, mint a hó.
Jelzi kézmozdulat, szemrebbenés,
száj szegletében ülő nevetés,
ezernyi gesztus, tovalebbenő,
szívünkbe ékelt, kódolt múltidő.
Jele: bánatos könnyek zápora,
vagy, mint tegnapi, kihűlt vacsora:
dúlt arcra fagyott, indulatos ránc.
Tart, míg csak élsz, szédelgő lélektánc,
- Első fogás nyakleves lesz!-
dörrent nagyapánk,
s orra alatt somolyogva,
hamiskásan mosolyogva
nézett le miránk.
- Másodjára meggyfapörkölt! –
zúgta nagyapánk,
s ujját intőn felemelve,
arcunkon a hatást lesve
nézett le miránk.
- Ej, te kópé, ne viccelődj! –
morrant nagyanyánk.
Felé intett harciasan,
majd nevetve, jóságosan
nézett le miránk.
Téli virágok,
szárított álmok,
konzervált napfény,
sápatag, fösvény…
Hol az az álnok,
holdlepett ösvény?
Téli virágok,
kései lángok,
hamis esélyen
hamvadt erények…
Kötnek még láncok,
hiú remények?
Tenyér-fészkedben
vizedet tartod,
mosd meg az arcod,
mosd meg az arcod.
Úgy lüktet a szél, minden falevél
feljajdul az esteli csendben,
pattog a toboz, hangot viszonoz
tört sírokon szökdelő szellem.
Nincs szárnysuhogás, csak fogvacogás
– mint hóbagoly nappali kertben -,
a fejfa tövén sárgát vet a fény,
hullt csíkot a fürtömre csentem.
Most már a levél mind föld fele tér,
- szőnyeg ropog isteni rendben –
mit ősz betemet, mint holt szemedet
sokcsillagos, éteri csendem.
Erna egy Dorset-i lány volt,
minden szép ifjúért lángolt,
egyszer e nagy liba
elment egy lagziba,
s meggyulladt. Micsoda láng volt!
*
Marynek volt egy kalapja,
azzal telt el egész napja,
kivette, betette,
fölvette, levette,
míg fel nem pofozta apja.
*
Eötvösnek ingája torziós,
elnézte, nem lett-e torzítós.
Akárhogy figyelte,
hol arra, hol erre,
bárhogy javította, torzított.
Tényleg senkik és semmik vagyunk?
Szélt kiált szánk, törékeny szavunk
elvész a siket hangözönben,
rádióhullám verte ködben…
Erőszak árad, fullaszt, öl meg,
cunamiként marja a földet,
befogja szemünk, fülbe harsog,
a pőre mocsoknak fúj marsot,
s való világként elhazudja
sok elvakított, mohó fruska
magát áruló álmait.
(„ha ital vagy, szódavíz, én
leszek benne málnaszörp.”- Sea Miller)
Úgy egészítjük ki egymást,
mint muzsikaszó a muzsikást.
Ha fészek lennél, én vörösbegy,
katicabogár te, és én petty.
Te levélrügy, én virágbimbó.
Légy vasderes, én leszek hintó.
Ugye, milyen egyszerű ez?
Kellesz, mint sírhoz a fakereszt,
hőseposzban Iaszónnak hajó,
mesekirálynak cukorhoz só.
Lennél fenyőfa, én fényfüzér,
lennél koncert, s én jegyüzér.
Elkopó éj hűs bársonyát
ölelgeti egy szürke dallam,
benne fonódik össze halkan,
s felerősödik mind tovább
kukazörgés, láb dobogása,
autógumik surrogó nesze,
s a kiskocsmába gyors felesre
betérők pohárkoccanása.
Zörgő tolókocsikról sóhaj
vegyül a klíma-mormolásba,
s a szomszéd beteg horkolása
vágódik, mint kés-metszett jó vaj.
Szűnő műszak. Friss váltása
gyógyszert számol, reggelit oszt;
felnyalják a tegnapi koszt,
s vonulhat a slepp, Úr áldása.
Csülökcsonti Gerzson
birtoka egy garzon,
kitölti terét teljesen,
nem fér belé egy bolha sem,
s ha terjedelmes fenekét
betolja, fut a hangyanép.
De megfordulni nem tud már,
ki is, be is tolatva jár.
Az ám!
Mint szürke hullámdombok közt
megülő habtaréj,
a Mosel parti halmokon
megül a köd, a dér.
Elmosódik az ív, a szög,
kontúr és körvonal,
semmibe futnak az utak,
nyirkot cseppent a fal.
Leszakadó domboldalak
makacsul meredő
szőlőtőkéi közt megáll,
pihen pergő idő.
Ünnep fonódik rá, s a prés,
a csőkígyó leáll,
némává ájul a vidék,
fáradtan néz a vár,
Az éjjel feketén
pelyhedzve hullik le
halmok púpjai közt
kígyózó Moselre.
Koblenz s Trier között
sötétbe öltözött
városkák tükrözik
füzérek fényeit.
Elpihent, alszik már
a folyó, a bazár,
autó csak néha fut,
mint iramló bogár,
mellettük meredek,
tőkékkel ültetett
dús domboldalakat
sejtető támfalak.
Mr. Hardy széke
egyszerű, szép remek.
A víz nem korrodálja,
a széltől nem remeg.
A széltől nem remeg.
Időtlen áll a kertben,
vonzza az árnyakat.
Csak kék festéke pattog,
fakul az árnyalat.
Fakul az árnyalat.
De nemes ívén, báján
nem fognak kor-szelek.
Mert Mr. Hardy széke
a tiszta képzelet.
A tiszta képzelet.
Thomas Hardy (1840- 1928, nagy angol költő): A kerti szék c. verse ihlette.
Minden percben köztünk ülnek,
és felszállnak, ha felszállunk.
Szilvakékül a szürkület,
mégis szellemet találunk.
A sajátom jó, nincs harag,
megférünk, mert bennem elfér
– de mit nem adnék néhanap
emelkedettebb szellemér’!
Ha elutaznék, követne.
Hűn ragaszkodik énhozzám,
s mintha óváros - kövekhez
súg - búgását is hallanám;
hogy cserél eszmét szellemem,
s az ódon helyek rejtekén
megbúvó csipke, szelemen,
csészekürt, vagy a rejtett lény…
Kedves Barátaim!
Eltörtem mind a két kezemet ezért egy ideig nem tudok jelentkezni! Üdvözlet: Irén
Mondd, megelégedhetsz-e énvelem,
akit naiv nőisége irányít,
nem tudás fáján - érzelmen virágzik;
vágy lángja perzsel, nem hűs értelem,
s csak nézi megújuló éveken
át, szellem - gyertyád miként világít;
fényed közös világot kitágít
neki, s túlteszi magát érveken?
Vigyázz azért. Az önhittség eresszen.
Ki felmagasztosul talapzatán
hideg ésszel, ám szíve, hogy szeressen,
képtelen arra – nincs más esélye tán,
mint hogy hasonló hűvöset keressen
egy elfáradt szív szerelme után.
Szellő zúg, pattog az ág,
üvegen doboló eső;
nyáresti szélszerenád,
kóborló dallamot vető.
Sivatag, homokkalap,
ősi sziklákat belepő;
zeng a kő, ha kel a Nap,
kóborló dallamot vető.
Itt patak csörgedezik,
ott tenger, morajló erő;
magas, mély váltakozik,
kóborló dallamot vető.
Élő és változatlan,
mind hangokat csal elő;
akarva-akaratlan
kóborló dallamot vető.