Gyér hó, pisla fény, álmos folyópart,

ólomüveg ablakok gót íve.

A sárdagasztó úr pár pór híve

az ivóban még egy kupát felhajt…

Az édes hattyú itt szárnyal újra,

és zuhan vissza naponta, mikor

kifogyó tinta, eltompuló toll

szabad fantáziáját visszahúzza.

Csak díszlet mind, templom, ivó, telep,

faház alacsony szemöldökfája,

hol esténként tán morc úrnő várja,

menekül tőle hattyú–képzelet.

De a hely éter-tiszta lényege

örök hattyú - dal, tünde szó - zene…

A hattyú dúlt, és Léda vár.

Csak jön, csak jön a nagy madár,

a föld is döng, homok repül,

ahogy közelg szünetlenül.

Tán isten ő, hogy ekkora…?

Kitárt szárnya két kupola,

térül-fordul, körülveszi,

elfutni nem, nem engedi,

lenyűgöző csábtáncot lejt…

Szégyent, zavart, mindent felejt,

reszket Léda, irul-pirul,

pelyhek selyme, hogy rásimul,

birtokló vágy öleli át

dús csipejét, szép vádliját.

Elbájolja Szépség, Erő,

nem áll ellen, végtére nő,

Maga a Szépség; az ív, a forma

képlékeny, mintha agyagból volna,

hajlik, mint nádszál; gyöngyök a cseppek,

melyek testével megtöltekeznek.

Hitetlenkedve figyelte, leste,

hogy előbb habos tollát levette,

majd éji csendek bódulatában

ereszkedett az erdő tavába.

Csalit tisztásán állt villámsújtva

a vadász éjjel, újra meg újra,

míg sóvár vágya kínzón gyötörte,

megszerezni a Szépet örökre…

És tett követte kiforrott álmát:

szertehajtotta leshelye ágát,

Létezett az a kert, vagy álom volt csupán?
Leszálló alkonyban eltöprengek egyre,  
vigasztalást várva, régmúlton merengve,
melyet e nyomorult Ádám uralt pusztán,
 
hogy Istennek talán mégsem volt oly pazar
illúziója ez a föld valamikor.  
Emlékeimben a tiszta Paradicsom
képe fakul, de él, viruló és gazdag.
   
De sajnos nem nekem. Büntetésem a föld,
a lét, Ábel, Káin és minden meggyötört  
ivadékainak vérfertőző viszálya.
 
Mégis tapasztaltam - ha csak egy napra is -
a valódi Édent, mert a Lét megtanít,

Marokkó délben. Mértani házak,

narancs és zöld mind, szemük-leragadt.

Valószínűtlen kék egén lázas

vörösréz-pénz Nap vet hőnyilakat.

Katlan-hőség. A levegő reszket,

datolyapálmák halpikkely-burka

földig hajolva keres vizeket.

Csend, üres utca, suhan két burkha.

Óarany hagymák kis palotákra

ültek, a belső kerteket őrzik.

Nargile-füstbe bújtak az árnyak,

Moha tapadt rá, élő smaragd,

idő-morzsolta perem alatt.

Kútsötétjében papírtekercs,

rajta vallomás – talán egy vers…

- Nem jött a lányka, nem vitte el,

kék madár röptét nem hitte el –

egy emberöltő fakította,

senki sem jött rá a titokra.

A többi régi, sárga korsó

virággal terhes, szirmot hordó.

Testük borongó félhomályból

A felszín vékonyka jégkérge

megfagyott hártyává szilárdult.

Átlátszó tán neked, végtére

te ismersz legjobban. Kitárult

lékeim ablakán belesve

legtöbbet te láthatsz belőlem,

kedvesem. De vigyázz, sebesre

ne vágjon jég-élem előtte.

Jégperem vág, keskeny, de éles,

s tiszta a víz, melyből született,

repedhet is, ámde mélységes

mélységét óvni nem szűnhet meg.

Mert ott, a mélyben, ott a való,

minden szenny, piszok ott ülepszik,

Erőtlen arca hull szobám falára.
A hajnal páragőze
felhőkbe sűrüsül fenn.
 
Szemérmesen bebújt foszlány-kabátba,
csak néha néz a földre
bágyadón, keserűen.
 
Erőtlen él, mint víz, mit gát szabályoz,
csendesül vad folyása,
mederben vár és kushad.
 
Még nincs szándéka, míg nem tér magához,
s bömbölő áradása
száz érnek belefuthat.
 
Erőtlen ül, mint kő, mit a föld gyomra
hányt elő ősidőkben,
felgyűrve lánchegyekbe,
 
s kohéziós erő hatalma nyomja,
de kézben őrizőknek

(erősen modernizálva...)

Lear 11-20

Játék csupán  a szín,
a díszlet megkopó,
változatlan a kín,
csak a hely változó,

a kellék és szöveg.
Mellék és főalak
helyben áll, mint cövek,
karusszel-ég alatt.

Míg kattognak verklik,
s dallamuk nyekereg,
a gárda változik,
s marad a jelenet.

Az őszirózsa ösvényre
papírtalpú bakancs vétke,
s Isonzó vezetett…

Te tiszta ózon, édes vagy,
akár nap éget, akár fagy,
Doberdó árka, vagy Kabul
homokján habzsolnak vadul,
de mit szippantott a baka,
ha közelgett az éjszaka,
s az iszonyatos harci gáz
rémképével félte magát?

Ypern felett az almafák
virágának halk illatát
a harci gáz, s aknák tüze
jaj, rettenetté elűzte…

Tengernyi szürke kis veréb
csapong, csiripel hangosan.
A csapatban van az erő,
semmit sem érnek magukban.

Az ölyv, a karvaly az erő.
A halál nem jár hangosan.
Ők sosem szállnak magukban,
lombházba búvik a veréb.

Félnél-e télen, ha veréb
lennél? Sírnál-e hangosan,
ha fogy az étel, az erő,
kopár fák állnak magukban?

Csak sasok szállnak magukban,
falatnyi nekik a veréb.
Csivogj, kismadár, hangosan,
légy a tengernyi nagy erő.

"Egy szép tavaszi éjszakán"
zörgettek "Jancsim ablakán" –
de nem behívó kézbesült,
csak gázszámlában részesült…

*

"Egy szép tavaszi éjszakán"
csapkodtak "Jancsim ablakán" –
de nem madárka szárnya volt,
csak a gatyája száradott…

*

"Egy szép tavaszi éjszakán"
betörtek "Jancsim ablakán" - 
De nem egy rabló érkezett,
kamion házba fékezett…

*

"Egy szép tavaszi éjszakán"
kinézett "Jancsim ablakán" –
s jaj, nem látta, amit szokott.
Ablaküvege volt koszlott…

*

Még nem boldogtalan, de sejti már, 
s ordít a gyermek, mert nem kaphatott
meg valamit… kicsiny tragédiák.
Kis ember, kis hiány a bánatod.
Ahogy a futó évek szaporodnak,
úgy duzzad apró hiány nagyobbá,
és úgy találod egyre fontosabbnak,
ha újabb rétegeit rakod rá.

A fülbesúgás volt elébb,
picinyke vétkek vallomása,
mégis, úgy pirultunk belé,
mint szűz angyalkák földi mása.

Karzatról dörgő szózatok
fázós-ijesztőn ránk dörögtek,
kezdtünk már eszmélni, mi rossz,
de a jóról se tudtunk többet.

Füzetnek kapcsa, emlékkönyv
lakatja zárta még magába,
s a szamárfül is kerek, gyöngy
betűket rejtett általába’.

És bakfissá nőtt a puttó,
mutáló kamasszá a másik,
idétlenek voltunk, suttyók,
a titkok súlya nőtt rogyásig.

Lehull a rőt levél, peregve hull,
akárha égi kertek álmodnának
halált; a semmibe borongva.

Az éji Föld is, súlyosan forogva
a csillagok között, magányba fúl.

E kéz is, és a többi; minden részben
a látható anyag hervad, elhull,

de mégis, ezt a fonnyadást az Úr
mi’ gyengéden ölelheté kezében…

(Szöllősi Dávid nyersfordítása alapján)

Rainer Maria Rilke:
Herbst

Die Blätter fallen, fallen wie von weit,
als welkten in den Himmeln ferne Gärten;
sie fallen mit verneinender Gebärde.

Nekem az ég sokszínű szövet,
arany s ezüst fénnyel áttört,
az éj, a fény és a szürkület
kék, matt és sötét ruhákat ölt.
Lábadhoz teríteném mindet,
de nálam csak álmokat találsz.
Lábadhoz hát álmaim terítem,
s lágyan lépj, mert álmaimon jársz.
            
              *
formahűbb változat: