Az előző felület megszűnésekor tettem fel ezt a témát, így már nem kerülhetett sor rá. Ezért most újra felhozom, talán segít másnak is.
A Fazekas meghatározásai alapján megpróbáltam összehasonlítani őket, előrebocsátva, hogy csupán vitaindítónak, és nem teljeskörűnek szánt dolgozatra törekedtem. :) Az közös feladatunk lehet...
A kis ara
mint frissen vert hab csókja,
hosszú haja
alól pirul a bókra.
Édes fejét
a vízesésnyi csipke
fátyol fehér
rácsozatába csípte.
Pihegve jő,
mert bármi’ jó a móka,
a cipellő
nem tágult reggel óta,
s egy padra dűl,
hogy szinte összeroppan,
s véletlenül
pár igazgyöngy is pottyan
a gyönggyel varrt
fehér álom-ruhára…
De idetart,
megjött végre a párja.
Én láttalak régebben
úgy véltem, nézel, de nem tetted
"Szeretlek"-szóltam, s a válaszod lestem
véltem, meghallasz, de nem tetted
Kértelek, jöjj ki és focizzál velem
úgy véltem, követsz, de nem tetted
Képet rajzoltam, hogy nézhesd, neked
véltem, megőrzöd, de nem tetted
Bunkert tákoltam kettőnk részére
véltem, tábort ütsz, de nem tetted
Ha jönnél, kukacot szedtem bot végére
véltem, pecáznál, de nem tetted
Úgy. Tudom, honnan szakadtam!
Mint a láng, ha jóllakatlan
vagyok, hév emészt, falánk.
Mit felfalok, fénybe kerül,
mi megmarad, elszenesül,
én lehetek biz, a láng!
Friedrich Nietzsche: Ecce homo
Ja! Ich weiß, woher ich stamme!
Ungesättigt gleich der Flamme
glühe und verzehr' ich mich.
Licht wird alles, was ich fasse,
Kohle alles, was ich lasse:
Flamme bin ich sicherlich!
(Szöllősi Dávid nyersfordításából)
Anyám Piroska volt,
egy sápadt Piroska,
fehérsége mint Hold
sarlónak sziromja.
Arcára lobbant pírt
élet törölt gyorsan:
hisz nyolc gyermeke sírt
felnövekvő sorban.
Kenyér kellett! Kolbász
járta, papriskrumpli.
Főzött, tette dolgát,
munkába járt, aludni
kevés idő akadt,
s tízüknek két szoba,
s a kölyköknek maradt
szomszéd, s utca pora.
Sápadt kis Piroska!
Helytállt vitézen ő,
temette sírokba
álmait, míg felnő,
A pogány, vad öröm,
ha betölt, köszönöm,
Tavasz, illataid
finom árját!
Hogy a Nap ragyog rám,
lila fény a szobám,
s hogy a bú velem nem
hiszi párját.
Madarak serege
csivitel, s e zene
nekem édes, akár
eper íze,
repesek, repülök,
s örömömbe’ szülök
pihe-verset, Líra,
a remízbe…
Felföld, áldjon Isten, a szívemben élsz,
itt bátrak születnek, az érdem merész;
Akármerre jártam, sors bárhogy forog,
Hegy-völgyedet Felföld, szeretni fogom.
A szívem az nincs itt, a síkon időz,
A szívem vadászik, mert dús ott az őz,
mert dús ott a szarvas, és csalitos a táj,
a szívem az ott van, akármerre jár.
Ti hófedte ormok, most elbúcsuzom,
ti bővizű folyók, és völgykatlanok,
ti rengeteg erdők, te vadtiport rét,
az Úr áldjon Felföld, a szívem tiéd.
Szerettem sápadt kezed Shalimarnál,
Hol vagy most? Kit terít le igézeted?
Kit vezetsz messze a gyönyörök útján,
mielőtt gyötrelembe kergeted?
Ó, Kínom, s Gyönyöröm sápadt forrása,
Ég és Pokol kapuja bezárult.
Mily vad volt forró vérem rohanása,
míg simogattál, s nem mondtál búcsút!
Úszó lótuszrügy volt sápadt ujjad pírja,
hol együtt voltunk hideg vizeken.
Bár éreztem volna, hogy nyakam szorítja,
s megfojt a lét, ha búcsút intsz nekem.
Laurence Hope
CASHMERE SONG
Az ördög ment, az ördög ment,
és elvitte a fináncot.
Ő táncikált, csak táncikált,
és elvitte a fináncot.
Az ördög húzta a vonót,
forgatta a fináncot,
és minden nő rikoltozott:
- Csak vidd el a fináncot!
Hopp, csapra bort és csapra sört,
járjuk mi is a táncot,
és százszor is köszönjük meg,
hogy elvitte a fináncot.
Van forgatós és csattanós,
és más ezernyi táncunk,
de legjobb volt, mellyel a vén
Patás vitte a fináncunk!
*
Burns:
The Devil is Away with the Exciseman
Ma rosszul vagyok. Túl sok volt belőled,
az ünnepből, a hamis felhangokból.
A szeretet egész nap fals hangon szól
a zajládából, s ború száll felőled,
bár ugyanúgy látod, mint én: a dokkban
közösen kéne lyukakat foltozni,
egymás lelkére százszorszépet hozni,
hogy múljon a csömör okafogyottan;
hogy Vízkeresztig lanyha, szép napok
csomagoljanak víg ünnepi díszbe,
mint karácsonyi, pihés angyalok;
s a lusta szemhéj alatti íriszbe
Tudok nevetni rád, s bólogatni,
S inni szavaid szomjas ajkakkal,
Szép vörösre érted a szám festeni,
S szemöldöködet, ügyes ujjammal.
Ha sorolod nekem szerelmi listádat,
Ó, nevetek én elismerően,
S te visszanevetsz. Csak végre lásd az
Ezer kis halált halott szívemben.
Te azt hiszed, hogy jól ismersz engem,
- Víg, mint a reggel, könnyed, mint a hó - ,
De összes zűrös dolgom szívemben
Nem tudható.
A falból lépett ki, vagy fától vált el
a faluszélen, s onnan követett,
nem tudom már; csak abból vettem észre,
mezítláb rugdosta a köveket.
Különös, furcsa lett akkor az erdő.
Toboz zuhogott, kútba fény esett,
a pókhálókon szivárványos cseppek
hallgatóztak, s hollószárny verdesett.
A lábak halkan suhantak mögöttem,
de közelebbre sohasem került.
Némán kísért, fekete köpenyébe
ezernyi bánat hold - arca merült.
Kedves Barátaim,
kerestem, van-e valamilyen blogbejegyzés arról, hogy újra együtt vagyunk (lehetünk), de nem találtam...
Így ezúton mondom el, mennyire örülök, hogy ismét elindult ez a portál, mekkora öröm volt számomra, amikor a Facebookon megláttam Judit felhívását, és idekapcsolva magam is észleltem az újrakezdést.
Nagyon köszönöm mindenkinek, akit illet...!!!
Nekem sokat jelentett, és őszintén szólva kevés olyan oldalt ismerek, ahol jóindulattal, segítő szándékkal és nem utolsó sorban hozzáértéssel fogadják a verseket, a színvonalról nem is beszélve.
Hogyha meghalok, kedves,
Búsan ne énekelj,
Fölém ne rózsát ültess,
Árnyas ciprus se kell;
Legyen zöld fű felettem
Zápor-, s harmatnedves,
S ha akarsz, emlékezz rám,
S ha akarsz, feledhetsz.
Nem látom majd az árnyat,
Nem érzek majd esőt,
Nem hallom majd madárdal
Trilláját, szenvedőt;
S álmodva alkonyatkor,
Mely jön vagy messze megy,
Talán majd emlékszem rád,
És talán feledlek.
Christina Georgina Rossetti:
When I'm dead, my dearest
Arcát elmosták tisztító esők,
elhordta minden órák pendülése.
Ha néhanapján újra nézem őt,
nem borzongatnak finom rezdülések.
Félholdba árnyalt arcívét látva,
szívdobogva nem gyönyörködöm többé.
Egóján a meghittség morzsája
is, régen, játszva tömörödött röggé.
Tépett vágyak pókhálófonalán
gubózta bábbá viruló szerelmem,
s az odaadás hullámvonalán
mindent elvett, amit kiérdemeltem.
Csepp vagyok, ékkő, pókselyem szálán
őszi fuvallaton jó utitárs;
nedveit vesztett tengeri szárán
jajduló ízik-roppanodás
vagyok neked.
Nádfurulyának halk susogása,
mely a füledbe rejtezne bele,
majd szerelemselymes simulással
borzongja testedet estefele,
s hagyod nekem.
Hetyke rigódal májusi bokrok
rejtegető, reves ágbogain;
víznek esése mélybe, ha csókol
völgyet a hegy szurdok-fogain -
vagyok neked.
Ment a vízhez. Sáron rózsája
éledt szelíd lába nyomára.
Amerre járt, kis portölcsérek
keveregtek – testben a lélek .
A Jordánnál már János várta,
rögeszmét ápolt dacos tudása.
Hite övezte – hegyormot várfok –
mert csak a szegény vár megváltót.
Földanya forró csontján hevert
s cserélt igét a Megkeresztelt.
Körötte száz más evett-ivott,
s még Jánossal is egyedül volt.
A létünk szakadozó fonal,
hol tépi a Sors, hol csomózza,
de visszabontani orozva
nem engedi. Záró a vonal,
- talphoz tapadó - amin járat,
nincs letérés. Csak láthatatlan,
kényszer-pókfonalból szőtt katlan,
s zuhognak ránk csillanó szálak…
A hitünk kormányt vesztett hajó.
Dülöngél, inog, elsodorja
az áramlás, a szél-motolla;
a matróznép borissza tahó,
koncért tülekszik Júdás-csókkal…
Kapitányuk, a remény-írmag
magában ugyan mennyit bírhat
az ellene dolgozó sokkal?
Mi ketten úgy találkoztunk,
a vén Föld meg se rengett,
lazán tovább kerengett,
szokott útjára mozdult,
nem jajdult angyal az égben,
s a felhők sem üzenték,
„oltsátok a tüzet, még
nem tiétek az Éden”,
de mégis, mégis, akkortájt
vizek fakadtak, lavinák,
és cunamik sepertek,
hisz érezték a vad erőt,
ősit, taszító-emelőt:
hogy mennyire szeretlek.
Vidulni vágyom virágos rétre,
felhőbe foszló szirtek tövébe,
nem foglalkozni tilalom-fallal,
vidulni vágyom éjjel és nappal.
Örülni rózsa, akác szinének,
tengermorajnak, zúgónak, érnek,
ívnek és szívnek, dalnak örülni,
meggyfa leveles karjára ülni,