Vége az izzó, nehéz napoknak,
nagy hasú felhők esőket hoznak.
Tikkadt, kiszáradt rostos lapályra
cserdül a vízár ostorcsapása.
Gyapjas hab-ménes; az égen vágtat
villámló arcú, szürke tatár had,
nem adja könnyen folyékony terhét,
villámot vagdos földre a Nemlét.
Mikor behunyom a szemem,
hogy azt az arcot megidézzem
a csillagporos esteken,
vágyom, hogy a múlt megigézzen.
Csak akkor engedem, ha alszom,
mert ébren nem szívesen látnám.
Nem hiszem – túl a végső szaldón -
hogy ismét a szívembe zárnám.
Tétován fú a szél, nem lobog hófehér
vászon sem a kötélen,
csupán egy vitorla hasasul, mióta
ingunk árboc tövében,
sors verte por-honunk, elhagytuk otthonunk,
búval telt a födélzet.
Ígéret földje vár, nem bomba, éhhalál –
bíztattak a szózatok.
Határ nincs előttünk, hordába verődtünk,
szögesdrót sem torlaszol,
szivárgó víz vagyunk, hordalék, vigaszunk
nem tűr másik szólamot.
Otthonunk banditák dúlják, s a nagyvilág
semmit sem tesz ellene.
Kábszeres vagyok, és nem szégyellem.
Gyermekként, korán rabja lettem.
Cserébe teljes világot kaptam,
iszom kicsiben, de iszom nagyban.
Testvéremmé vált minden megszállott,
hozzám hasonló vonzásra vágyott.
Kábszeres vagyok, nem gyógyulok ki.
Sosem akartam hazudni, lopni.
Beoltott vírus bennem az éhség,
szülői könyvtár, befűzött szépség
hatása volt, s míg élek, való:
az lettem, függő. Könyvolvasó.
Kék holdat úsztató éjszaka
megbántott kedvesem végszava.
Ajkáról elszállt a búcsúszó,
tudtam, már sohasem tér haza.
Elröppent, akár a kis bogár
elidőz virágok hímporán,
nem marad nyoma sem, elrepül
gondtalan, felejti birtokát.
Tövestül kitépett álmokkal
málházta magát ez a sereg.
Félek, a zsákjában más göncöt,
fejében más vallást rejteget.
Sötét-e szándékuk, mint az arc,
amelyet hordoznak többnyire,
s békével akarnak jönni, vagy
trójai falóként törni be?
Európa vén beteg, száz sebe
szerető gondozást vár amúgy…
Rossz orvos ad tüzet olyannak,
kinek a bőre már lángra gyúlt.
Leszedált vallási révület
újra e földrészen belénk lő?
Volt elég vacogás, rémület.
Mint felszálló füst verőfényes égen,
ittléte leheletnyi.
Már a slusszkulcsot forgatja kezében,
és el kell őt engedni,
bár füstbe menni, romba dőlni hagyja
eltervezett világod;
a hólé-nedves burkolatra fagyva
majd lábnyomát se látod.
Nem volt káprázat. Menj vissza a házba,
a hamutartó tele,
a szekrényajtó lomposan kitárva,
cucca is eltűnt vele.
De ne dermesszen sivár magány félsze.
Erősebb vagy, mint hinnéd.
Az átmeneti viharfelhő – féle
Mikor a kertre lomhán leszáll
és csendet kiált az éjmadár,
előbújnak az apró neszek
a tettek alól, s észreveszed,
amit elfedett eddig a zaj,
a lét lármája, a zűrzavar,
vásári, olcsó szavak mögül
kitántorogva előkerül
az igazság; még hulló leple
takarja, de mint bábos lepke
gubója nyílik, pőre testén
villanó fénnyel csorgó festék.
Jó barát a csend s az igazság,
összefonódva tanítgatják
a tekervényes agyzugokat,
s jövetelükre felzuboghat
A múzsának mindegy, hogy kit
csókolgat éjszaka…
Vajon férfi vagy nő, avagy
tán hermafrodita?
A másság nem zavarja őt,
ez már nyilvánvaló,
egyaránt csókdos férfit, nőt,
ő lovas és a ló…
A vén állomás álmodik kicsit,
és pályaudvarnak látja magát…
Még jövőt remél, míg megalkuszik
napról-napra; issza a füst szagát
az egyetlen, agg gőzös kéményéből,
mely naponta jár nosztalgiázni,
pöfög neki az út élményéről
– lassan, ahogy meg szokta kívánni –
mert nincs ok sietni, menetrend diktál,
míg áll a ház, és jár a vén vonat.
Van idő mélázni az élet titkán…
S az ülés foszlik, peng a vakolat,
a muskátlik már kiszáradtak régen,
nem kerül új, a bakter csak legyint,;
Én úgy véltem, hogy az a ház babát rejt,
bár bölcső nem ringott, sírás se volt;
a férj, mint kisegér, osonva járt-kelt,
s a jó feleség altatódalt dúdolt;
csupán egy pillantás a nő arcára,
s csak erre gondolhattam, semmi másra.
Akkor átfogtad két kezem,
s engem egy félénk sejtelem
szállt meg, hűsen borzongatott,
hogy te vagy, akit akarok,
mégis, mikor fogtad kezem
és megszállt ez a sejtelem,
a kétség is borzongatott.
Te lennél, akit akarok?
Haász Irén: Vén dizőz
Illatfelhőjét gomolygatja,
verébraj-köpenyt lobogtat,
kacéran gyümölcsöt villantva
hámló ágával csókot ad.
Az élet, mint pióca, rajta
csüng és kiszívja nedveit,
de elhalása – bármi fajta -
erővel tölti fel megint.
E szimbiózis véghetetlen
adok-kapok. Míg csillagok
sziporkáznak a végtelenben,
és nap olvaszt blazírt fagyot,
szivárványt bontva a fehérből,
ékszerré festve víz cseppjét,
kopik, mint száradó tehénbőr,
Haász Irén: Szigetsirató
Ott még a szél is másképp fúj,
más fa, másképpen hajladoz.
Vizébe bennszülött nép fúl,
ha szirtugrásra hajlamos,
vesztettnek látva mindenét.
Színe, virága, hala más,
élete örök körforgás,
de füstölőt égetni kész,
hogy élhet. Hálás mindenért.
Muzsikáló rímek között
szívem-lelkem felöltözött.
A vers sejtembe költözött
muzsikáló rímek között.
Úgy adták át a dallamot
örömteljes, dús versszakok
– bár lett volna mód hallanod –
úgy adták át a dallamot.
Sátorlapra hullt az éjféli homály,
mécses lobbant, olaj lángja gyulladt már.
Holofernész szeme tűznél ragyogóbb,
ahogy leste Judit ajkáról a szót.
Jó uram, rőt borral töltsd ma poharad,
tiéd leszek. Pihenj, engedd el magad.
Palackba zárnám ezt a napot,
mélyüveg tárlóba tenném,
lássák, mennyire büszke vagyok
rá, s mindig emlegetném.
Sose vehetné ezt a napot
el tőlem más, míg élek.
Különleges ízt attól kapott,
hogy újra látlak téged.
Léggömb-szívünket nem húzza már
a földre vissza semmi.
Végtelen szép lesz a látóhatár,
mert könnyebb így szeretni.
A várakozás édes keserv,
amíg a másik várat,
bár szűkölő félelmet kelt,
hogy idegenné válhat.