hzsike blogja

Görnyedten ül az öreg ékszerész,

szemében könnyek gyűlnek - sós patak -

ölébe rejti mind a két kezét,

alatta szúette már, ó a pad.

Tavasz van, s lilaakác illatát

vidáman hordja szerte hetyke szél,

s méheknek duruzsoló, víg hadát

hallgatja, szíve régen nem zenél.

Árva már, földi párja mennybe szállt,

csendesen szemléli a sírokat,

imént egy régi emlék erre járt;

semmi sem jelentett még ily sokat.

Nehezen indul el, a hanthoz lép,

s mint hajdan kecses nyakra szűz achát

Nézd, a Hold ezüstpalástja, hogy ragyog!

Udvarát a pompa fénye járja át,

szél zenél repítve méla áriát,

lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.

 Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát

- várni szép mesére félve nem lehet -

mint a Hold az éjszakát ma úgy szeress,

mondj imát, becézz, te régi jóbarát.

Nézd mily szép a Hold, palástja, hogy ragyog,

szívünk udvarát a fénye járja át,

lenge szél dalol szerelmi áriát,

lelkem ünneplőben, újra itt vagyok.

Úgy ölelj ma át, mint lomb a parti fát,

higgyem el neked, hogy vége sose lesz,

féltőn nem sebez az ember, ha szeret;

mint ahogy az Úr a lelket menti át.

Vigyázz úgy reám, ne vágyjak innen el,

mint egy árvát ringass karod melegén,

szemed tiszta tükre legyen ima, jel,

s új remény foganjon álmunk mezején.

Szavad rubinkő, parázsló,

pazar regéket varázsló,

kitűnő, míves-ékköves,

meséid fényes ékkövek.

Vérem zsibong, ha hallgatom,

boldog vagyok, ma hallhatom,

mesélj, kényeztess reggelig,

Te készíts nékem reggelit.

Miért hazudna már szívem?

Nem tarthat vissza senki sem

attól, hogy úgy szeresselek,

mint Nap a fénylő, kék eget,

mint forrás tiszta, friss vizét,

gyümölcsök érett mézízét,

virágzó rétek illatát,

teleknek szűzfehér havát,

ahogy a Hold az éjszakát,

gyermek az anyja szép szavát,

s ahogy az embert Istenek -

engedd, hogy úgy szeresselek!

Tudom, mint áldást angyalok,

ölembe sorsod úgy rakod,

magadból mindent elhozol,

s örökre hozzám tartozol.

Az úton úgy jöttél velem,

miközben fogtad két kezem,

mint aki tudja; itt marad,

miénk volt minden pillanat.

A folyón úgy úsztál velem,

karod volt mentőöv nekem,

hittük, a rossznak vége lesz,

remélve, nincs már több kereszt.

Az égben úgy szálltál velem,

szárnyad volt óvó, lágy selyem,

dalodban megfürdőztem én,

Istennek fénylő ünnepén.

Annyira vágytam rá, hogy értsenek,

bolondnak néztek, sok-sok bánat ért

- erősen fogva végig két kezed -

hegyeket másztam kínzó válaszért.

Annyira más volt nékem fenn az ég,

mindenben láttam lángló’ fényeket,

közel volt hozzám csábos messzeség,

s társammá lett a gazdag képzelet.

Annyira hittem, nékem írnom kell

- vigaszom papír, s barát lett a toll -

így űzöm ma is gyötrő kínom el,

mikor az álmom szállni felkarol.

Annyira jó, hogy értik itt szavam,

Ma úgy feszít a lázas vágy,

zizzen a papír, selyme lágy,

forrongva zsibong  mindenem,

muszáj most írnom énnekem.

A toll szorít, ahogy fogom,

vagy én szorítom, nem tudom,

de meg kell tennem, éhezem;

igen, ez, ami kell nekem!

Hogy miért írok nem titok,

mert gyönyör az, mit adni fog,

az érzést annyira ismerem -

hát add sokáig, Istenem!

Ám ha majd egyszer, én Uram,

lezárnád mégis, szép utam,

s fényes  kegyedet elvennéd,

Izzik az ég tava, csillagok égnek,

csóva süvít tova tűzszekerén,

lobban a láng, rezeg égbeli mécses,

üstöke fénylik a Hold peremén.

Hullik a mélybe ma vágya az éjnek,

s vissza a Mennybe sugár fonalán,

sóhaja szívnek, a láza reménynek,

tömve a fülke a vágy vonatán.

Röpke az útja, de lángol a fénye,

álma nem érheti tán soha el,

hullva a sors puha, lágy tenyerébe,

Föld lesz a sírja, ha halnia kell.

Izzik az ég  (2)

Mikor eljött a hajnal

lágyan betakartál,

óvatos-féltőn

fölém hajoltál,

nem aludtam én sem,

de szemem csukva maradt

- így jobban érezhettem

tán az illatodat -

bár tudtam, hogy

menned kell,

mégis reménykedtem,

talán visszafordulsz,

s itt maradsz mellettem.

Mikor az ajtót

csendesen becsuktad,

még egyszer visszanéztél

- mindig így szoktad -

féktelen szívem utánad nyargalt,

téged már nem,

de láttam a hajnalt.

Láttad-e már mondd, Nap sugarában, reggel a bércet,

pompaecsettel hegytetejéről szórva a kéket?

Lángja a tűznek, fénye az égnek, Mennyei képek!

Úr szava döntő, hogy milyen is lesz végleg e szép kegy.

Annyira vonzó, elragadó, dús színe, varázsa,

bűvölet őrjít, néma ma itt az mind, aki látja.

Hajnali harmat rezzen a fákon gyöngykoszorúba,

könnye remeg - mint csöppnyi madárszív - árva odúba.

Látod e hamvát, zsenge a pázsit - jöjj ide kedves!

Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,

sorskorsó vizéből keserű maradt csak,

hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,

arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.

Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka,

s fényével borítva e drága kisszobát

- a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább -

a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.

Tűz hevem érted égve majd el’ kárhozott;

ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért

- meghaltam volna a láva láz vágyadért -

Kertészkedem, s lélegzem virágok édes illatát,

dúdol a szél, idézve gyermekkor színes színpadát.

Drága Anyám is, féltő ölében így dédelgetett,

s tudást plántálva belém, vigyázta sarj életemet.

És sorban fogantak a szeretet áldott magjai -

s a szépség anyanyelvén regéltek álmot hangjai.

S mint ahogy a csíra - kihajt a szó, így lesz szóvirág,

s dús kertjében nemesednek gazdag lelkek, szép imák.

Tudás, csodás hatalom! - s a nyelvünk annak eszköze,

Ma még imába reszket ajkam,

melyre csókot éget vad tüzed,

még velem vagy,

de kibírnám-e

nélküled?

Ma még sorsomban hordozlak én,

lelkembe simítva szavaid,

de egyedül

vajh meglelném-e

magam itt?

Ma még te vagy nekem a minden;

éhem, a szomjam, a gondolat,

ha nem lennél

elmúlnék, mint szép

pillanat.

Ma még úgy szeretsz és szeretlek,

hogy elérjük az Úr kék egét,

ha elhagynál,

kibírnám-e az

Mondd, mit írhatnék, amit még nem írt le más,

mit szerelmes szó sem suttogott tán soha

- s fuvallat sem vitte, repítette tova -,

hogy csak a tiéd legyen ez a vallomás.

Mondd, hogy hallathatnám lelkemnek sóhaját,

mely kimondatlanul is annyira vágyó

- s féktelen szívemnek oly gyönyörűn fájó -

téged úgy kívánó, epedő óhaját.

Szerelmem otthont ígérő tiszta, lágy hó,

leszek asszony, szerető, kedves, jó barát,

igazi hűséges - nemcsak annak látszó -

Lelkünk koldulva, félve kér,

sorsunk kallódó két levél,

néha felkapja ősz szele,

szelíddé válva bősz heve.

Szívből, szabadon szállani,

felhők fodrain játszani,

égőn érezni, hogy vagyunk,

egymás ölébe olvadunk.

Aztán zivatar szétszakít,

villám cikázva elvakít,

hullunk lefelé, mint a mag,

s ázunk patakzó víz alatt.

Sodor hullámzó, vad vihar,

egyszer feléled, majd kihal,

s mire rőtszínű bánat ér,

hóval lehel be már a tél.

Némaságba veszve méla, bús a tél,

szíve jégbe hűtve, fagyva éldegél,

- dunna óvja őt, s ezernyi szép varázs -

kriptacsöndbe bújva, játszva tetszhalált.

Tar, kopár a táj; a hó fehér, vakít,

nincs levél a fán, a szél jeget hasít

- űzi szívet árvaságba zord vihar -

kedve telve rombolásban - oly bizarr.

Hó alatt a csíra megfeszül, s a szó -

új jövőt teremtve élni volna jó!

Tiszta vers sorába rímem elvetem,

s véled összecsengve benne rejtezem.

Szárnyamat szegte a bánat,

eladom magam a mának -

már ingyen vagyok,

a lelkem halott.

Nagy kosár semmi a jussom

- vigyáznak rendesen jusson -

nehogy megártson!

meleg van - s fázom.

Zárva a szívem, a házam.

- Nem hallják? Én kiabáltam!

magas a lázam,

törött a szárnyam.

Dalolok, nem hallgat senki,

nem akar engem megvenni -

már csak a bánat,

nem szabok árat.

Hol van a múltunk érchegye - lángló’ álmai, fényszeme -

hol van a láztűz éjszaka, mért fáj úgy ma az éj szava?

Hol van a "forró" vér heve? - elszállt messzire szél vele -

hol van a boldog, szép ara, hol van vágy buja kéjdala?

Tavaszi zápor volt

villámlott,

könnyű, kis bézs ruhám

elázott.

Feszes, szűz combomra

rátapadt,

titok a testemből

nem maradt.

Mellbimbóm hegyesen

átsejlett,

minden mi rajtam volt

nedves lett.

Viharos léptekkel

épp jöttél,

ruhámra néztél és

nevettél.

Szemednek sugara

pásztázott,

mindent, mi belőlem

átlátszott.

Legeltél testemen

éhes vad,

látszott, hogy igazi

férfi vagy.

Az a kis zápor a

vesztünk lett,