Az álom elkerül - pihenni hív az ágy -
zenél a szél, a dúdolása pille-lágy.
Borát a sorspohár taszítja énfelém -
hiába szürcsölöm; mi végre? - kérdem én-
ha nem segít, mit ér? Kemény a bús magány.
- a képed itt feszít a kis szobám falán -
Satíroz enyhe pírt a láz az arcomon,
vakít a Holdsugár a barna balkonon.
Álmaink lánca minket régen összeköt,
A Hold az égen őrködött,
mint, lámpafény a víz fölött,
Friss rügy vagyok. Tavaszi
erőtől duzzadó tűzkohó,
Te légy Napnak ajka, ki;
Nézd a hegytető felöltözött! Subája hópalást,
tollfehér; puhára varrta néki Télanyó.
Kandalló duruzsol álmos dallamot,
jó meleg szobában meghitt béke él;
Csitulna már a tűz, a vágy, mi mindig űz,
Annyira szép, de annyira,
a fákon gyönyörű, új ruha,
Mintha kalács volna,
úgy faltuk a barna kenyeret,
Anyám hűn vágta a szeletet,
foszlós, karéjforma.
Szavak! Ti ölelő, lázas szeretők!
Szerelmes imák, tündöklő fároszok!
Vörösbort kortyoltunk testeset,
gyertyaláng imbolygott részegen,
Az este ránk borítja szürke szárnyait,
Már csak ködbefulladó ősz haja,
Léted, ha egyszer elmerül,
ki szeret engem ily „emberül”?