Te
ajkad kicsi, piros bogyó,
orrod apró, pisze husi,
arcod rózsaszínű buci,
tenyered és talpad puha,
hajad mint a selyemruha,
szemöldököd halvány szösz
- ugye az ölembe jössz?
Teve
Már a rajzlap tele van,
Isteni jó zene van.
hallgatom a jó zenét,
neked adom a tevét;
mert én tevét rajzoltam,
órákon át alkottam,
Cipópirosra sült a nyár,
pipacs tüzében ég a táj,
érik a búza nagyfejű,
„virága” huncut, kékszemű.
Duzzad a mag, a terhe dús,
lusta a szellő, mélabús,
lávanap izzik, munka vár,
benépesül a tág határ.
Aranykalásznak gyöngye gyűl,
száraz göröngyön szöcske ül,
sovány zsákok már nincsenek,
hasukon sír egy kisgyerek.
Anyámra vár az estebéd,
s dologra fogva két kezét,
ujja-közt őrölt búzamag,
szíve keleszti, gyúrja azt.
Abroszt simítja hű tenyér,
Izzik az ég, lobban a nyár,
rekken a hő, szomjas a száj.
Nem jön eső, dél szele leng,
lázas a föld már idelenn.
Perzsel a Nap lángtüze ég,
szárad a zöld, fülled a lég.
Kellene már gazdag eső,
búzaszemet magra verő!
Drága Urunk, kell a kenyér,
fogna kaszát már a tenyér!
Küldd ide dús záporodat,
s enni is adj - áldva - sokat!
Zendül az ég, friss a határ,
hála Urunk, éled a táj!
Ázik a rét - színes e nyár,
ránk mosolyog, s messzire száll.
Szemében megfakult a fény,
szótlan lett, nem sokat nevet
- asztalon terhes már a vény -,
rekedten mondja, hogy szeret.
Szívemben kés forog. Köhög,
ahogy a kis kezet fogom,
van úgy, hogy megkésve jövök,
de tőlem nem veszi zokon.
Bénítja őt a szenvedés,
segítnék’ én, de nem tudok
- ereje fogytán, oly kevés -,
akarom, mégis megbukok.
Akár egy gyermek, védtelen,
miközben lágyan ringatom,
mienk lett már a végtelen -
mikor jössz, hol vagy irgalom?
Kopnak a fények,
álmos a város,
holnapok égnek,
s toll puha vánkos
- dajkája éjnek -
otthont ad lágyan,
többé nem félek;
jó meleg ágyam
osztom meg véled.
Alszik a lámpa,
hallgat a csend is,
álmaink szárnya
messzire elvisz
- szívemben hála -
oly szép az élet,
nagy volt az ára;
„meghaltam” Érted.
Gyúlnak a fények,
csillagok hullnak,
száz égi mécses
int ma a múltnak,
égnek a vétkek,
lángolnak újból,
Lágy lehelettel fújja a szél.
Langy melegével óvja, ha kél,
s szűz aranyával szórja a Nap.
Liszthasa duzzadt, érik a mag.
Hűs csapadékkal hinti eső,
csókja olyan, mint friss szerető,
szőke kalászban búza tolul,
tűzpipacsoknak szirma konyul.
Hű tenyerében fogja a kéz,
újkenyerétől boldog a nép,
telve a zsák, szűk-szája pödör,
dús aratásnak gondja gyönyör.
Féltett percünkbe simulva,
csigaházcsendben,
vigyázzuk befelé izzó parazsunk
utolsó, édes melegét,
míg hamuvá hamvadunk,
hangtalan.
Mögöttem lépked a múlt hűségcsendesen,
cipelve nehéz zsákját, mint málhát e Föld
- hátán sok ezred barázdált, vén testet ölt -,
járnám még utam, add meg nékem Istenem!
Szívemben lüktet a vér, s agyam feszítve,
száguldva írja sorsomat a gondolat.
Dolgom van még! - lelkemben mély a hódolat -
Megküzdök források erejét merítve!
Hála, hogy vagyok, hogy lehetek és élek!
Terelnék mederbe, eltévedt sorsokat,
hadd legyen a gyenge erősebb, boldogabb -
Uram, könyörgöm, kérlek, hagyd, hogy még éljek!
Tűzmadár vagyok, üldözött,
repkedve ég és Föld között,
veszélyes létem kedvelem,
kihívás lángló’ életem.
Orvvadász vagy te, üldöző,
tollam szavakkal fényező,
kalicka ajtód nyitva vár,
tudom, hogy nincsen vissza már.
Trófeád lettem, ékszered,
szentélyed és a végzeted.
Lábad elé - hisz az helyem,
hullok, mint omló, lágy selyem.
Oltár a csendünk - hallgatunk,
egymás tüzében hamvadunk.
Miért sietsz, s hová, te tünde Napsugár?
Ne hidd a kósza szél szavát; csalárd, kufár!
Ne hidd a szép mesét ha mondja, mézeset -
tudod, hogy árva nem vagy, itt vagyunk neked!
Maradj, te kedves, itt velünk! Lehetsz akár;
ragyogva, fénybe szállva lávatűzmadár,
s aranyba bújva indián! Maradj te szép,
korán kelő, imával ébredő remény!
Ne hidd, ha elrepülsz, nem űz a tiszta vágy
azért, hogy átöleljen újra majd a láz,
s velünk legyél! Neked halál az ősz, s a tél!
Látod-e Kedves, barna szememnek csillag a fénye!
Esti homálytól balga ki fél, míg benned a lámpás -
bízz a jövőnkben, dús kegyelemtől árad az áldás,
hidd a szerelmet, várd ki a jót és nézz fel az égre!
Meg se köszöntem még soha, Kedves, néked a szépet.
Annyira kellesz! Kút vize vagy, hűn oltani szomjam
- reggel a harmat, délben a napfény, éjjel a Holdam -,
dús levegőm vagy - hála ezért - én általad élek.
Langy szoba vár ránk, bársonya átjár, jó ez az érzés.
Míg heve szélnek tépi a fák ősz lombkoronáját,
A vén diófa árnyékában
annyi emlék feldereng
- ringva régi hintaágyban -
gondolatom elmereng.
Mikor Apám féltve hozta,
hajtás volt csak, gyönge ág,
Anyám morcon félredobta,
szaporítva tűzre fát.
Tavasz lett, oly hirtelen jött,
és a testes hó alatt,
a vesszőből gyökér szökött
remélve, hogy itt marad.
Anyám szívét megejtette,
kertünk kedvenc éke lett,
éjjel nappal dédelgette -
„ bírna még ki pár telet!”
Évek múltak, derékra nőtt,
Álmom az éjjel visszarepített régi időkbe,
s szállva a szárnyán, égre feszült egy szép, fura érzés;
látni az udvart annyira vágytam, s futni előre,
áll-e a fáradt géme a kútnak? - furdal a kérdés -
él-e a láza - s benne az illat - gyermeki múltnak?
Lám, Nagyanyám jön kert mezején, s egy kanna vizet hoz,
tört csigaházból tétova szarvak félve kibújnak,
s látva magam, hogy kő a kezemben, s köd teje elmos…
Drága Mamát, úgy húzza a bánat, s terhe az útnak,
szöszke hajammal játszik a napfény, s festi aranyra,
Szép szót adj nekem Kedves, biztatót!
Simogasd rám, csókold belém,
szerelemmel leheld felém,
szívemnek reményt, vigaszt, írt adót.
Szép szót adj nekem Élet, hű imát!
Bújtass bele, varrj fényruhát,
űzd el a sors vad démonát,
s lelkem szeretet selyme járja át.
Szép szót adj nekem Uram, nemeset!
Hittel teli, dús, alkotót
- repítsd égig az álmodót -,
s ne vedd el tőlem soha, kegyedet.
Második változat
Szép szót adj nekem Kedves, biztatót,
Nyár heve éget, perzsel a napfény,
szikkad a föld, oly szomjas a száj,
várni terád, még így is olyan szép,
búzamezőktől gazdag a táj.
Ringva a széllel szomjazom én is,
dús zivatart vár már a határ,
lepke se rebben, nóta se rémlik,
fürje a rétnek néma dalár.
Halk nesz a lépés, mely közel ér és
dobban a szívem, s annyira fáj,
hű szeretőm jön, jó ez az érzés,
vére kovászát szítja a nyár.
Még sose mondtad, mennyire édes
selyme a szélnek szűz Nap alatt,
A parton satnya fürtű bodzaág,
tövében száraz fűben vadvirág,
illatos réten szellő - kincset ér,
ágakat penget húrja, úgy regél.
Bokornak mélyén apró fészek ül,
fióka éhes hassal szenderül,
az anyja cserjés szélén őrködik,
amíg az csőrét tátva álmodik.
A hőség rekken, izzik még a nyár,
esőre várva lázban ég a táj,
tücsökhad néma, régen nem zenél,
megváltást várva égtől így remél.
Leszáll az est, az éjjel ráhajol,
az ében féltőn mindent átkarol,
Jöjj, gyere kedves, fogd a kezem, tudd, így sose félek,
ringat a csend most, fénye az éjnek hű ölelésed.
Annyira jó és édes az érzés, hinni csodákban,
mint ruha nélkül, pőre-gyerekként úszni az árban.
Látod, az égen száz pici mécsest gyújt ma az Úr is,
tudja a titkunk; szép szeretőm már itt marad úgyis.
Fáj ez a szépség, úgy belesajdul mindenem ebbe,
mintha szerelmünk mennyei áldás ünnepe lenne.
Hallod, a szívem, hogy kalapál, s forr zúgva a vérem?
- angyali ének lágy-puha dalban száll ma az égen.
Hosszú volt az út, a derekán túl vagyok,
szarkaláb mosolyog két szemem sarkában,
hatvan év csodája ölel a karjában,
hajamban ezernyi ezüstös szál ragyog.
Hátra ritkán nézek, inkább csak előre,
beleestem én is ezernyi hibába,
intő jelnek hittem - nem volt az hiába,
elbuktam, felálltam, tanultam belőle.
Annyi szépet kaptam, oly sok szépet éltem,
jó lenne jövőm is tenyerén hordana,
eszembe jut mindig Anyám intő szava;
„ami elérhető” - mindig olyat kértem.
Voltam a csúcson, szálltam az égben, jártam a mélyben;
s lenn a pokoltól ördögi oldást várva reméltem.
Hittem a Mennynek fénysugarában, s drága imákban,
s angyali tollú zsenge melegben már sose fáztam.
Bízva az Úrnak lágy tenyerében, tettem a dolgom;
fájna, ha hagyná azt, hogy a sors most újra kifosszon.
Béke a vágyam; s jóban a hittel, várni csodára,
s tudni a titkot - sejteni azt - hogy nem leszek árva.
Voltam a csúcson, szálltam az égben, sírtam a mélyben,
Hova tűnt szemed gyönyörű ragyogása,
melytől a tavasz előbb bújt elő,
mert hitte, hogy örökké
vele marad ez a tomboló erő.
Kacagva ölelte a fákat,
mint rétet a suttogó szél,
s a rügyeket csókolva tudta,
hogy a sorsa ez, amiért él.
A szellő szárnyra kapta vágyunk,
s repítette tengereken át,
mert óceánnyi volt az érzés,
mi ifjú szívünkben kalapált.
A nap is aranyköntösébe bújt,
megérezve a nagy ünnepet,
szerelmed sose múló lázát,
a gyümölcsérlelő édes életet.