Acsarkodó böjti szelek,
A világunk mitől kerek?
Szubkultúra-nyúlketrecek;
A világ-ereszték recseg.
Mai trend globálra fajzott,
Dollár eszik világsajtot.
Acsarkodó böjti szelek,
Hajléktalan a Szeretet.
Fukar anyagi nyereség
Zabálja az ember eszét.
Torony hegyén fehér kendő;
Aszalódik a jövendő.
Acsarkodó böjti szelek,
Bármi is jön – már közeleg.
Csapzott jövendőt rejtenek
Rossz buta, seszínű szemek.
SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ
Vajon rendelkezik-e a költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta „elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.
Ott rejtőzik a baljós ég fölött,
A harsány reklámszünetek között,
A hazug, kincstári mosoly mögött,
A ronggyá szakadozó idegekben
Közéleti patvarkodásban rebben,
Üres tekintetekből vigyorog.
A Jelen buta, süket peremén
Várakozik
A Rém.
Az ostobaság csillaga ragyog,
Egyre butulnak
A hétköznapok.
A fáradt Idő görcsösen pereg,
Vámpírok,
Szörnyek,
Farkasemberek
Acsarkodnak gyermekeink agyában,
S a jövő
Véres foggal
Vicsorog.
HARMINCHARMADIK RÉSZ
A győzelem után Kerecsényi kapitány megjutalmazta az embereit. Minden egyes „bátor magaviselete és vitézsége jutalmául” körülbelül másfél liter bort és friss cipót kapott, ezen felül többeket pénz-vagy tárgyjutalomban részesített a parancsnok. Volt, aki ruhákat, mások zsákmányolt tárgyat, állatokat, vagy éppen török foglyokat kapott jutalmul. Néhányan zsoldemelést is kaptak.
(Aki csak tradíciózik,
Meg a száját tátja,
Próbálja úgy nézni, ahogy
Fukuyama látja.)
A világok legszebbike;
Hurrázzunk tehát ízibe!
A boldogság piacgazdag,
Minden más: vallási maszlag.
Múltunkat a számhoz verem;
Véget ért a történelem.
(Mégse kell ám protestálni
Ezen szavak végett,
Csak így ér a liberális
Történelem véget.)
Kábelbokron bádog mókus;
Zúg a Fukuyama-kórus.
Génmanipulált világfán
Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.
- Játsszuk el!
Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet, akiről a vígjáték szól.
- Hogy fog pirulni! – kuncogott egy ifjú bárónő.
A Költészet nagy hatalom,
De sohasem nagyhatalom.
Sosem pedigrés hivatal,
Csak szeretni, hinni akar.
Sosem alkuszik a líra,
Lélekre vágyik, nem díjra.
A Költészet nagy hatalom,
Máskor csak - árnyék a falon.
Ha egyenest látni bandzsa,
Az nem líra, csak halandzsa.
Ha igazat nézni restell,
Visszaél szóval és verssel.
A Költészet nagy hatalom,
De csak ha szolgál - szabadon.
Ha a profán semmit hajtja,
Az Isten átka ül rajta.
SZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ
Fontos és bonyolult kérdésekhez értem.
Kimondtam, hogy hétköznapi értelemben a ’költő’ státuszában lévő ember felelőssége nem lehet egyetlen más státusz felelősségénél kisebb, ami egyrészt magától értetődő, másrészt nagyon is problematikus, hiszen a jelenlegi kanonizált szövegek erőteljesen igyekeznek tagadni elkövetőjük felelősségét.
Mendegél az Élet,
Mindig csak tovább,
Egyre újabb esztendőnyi
Városokon át.
Némelyik aprócska,
Másik jókora,
Hűvös estén jólesik az
Emlék-vacsora.
Itt-ott ki van írva:
“Az emlék harap!”
Muskátlis kapuk jelölnek
Boldog napokat.
Mendegél az Élet,
Őszül a vidék,
Visszanézve ragyog a sok
Emlék-töredék.
Sziklás hegyoldalban
Idő hajlata,
Integet a Múlt, akár egy
Fáradt nagymama.
A Jövő, mint vékony
HARMINCKETTEDIK RÉSZ
Tojgun pasa azt tervelte ki, hogy két magas föld-fa építményt emeltet, a várfalnál magasabbra, és a tetejükre telepített tüzérség és gyalogos lövészek tüzével megbénítja a védelmet. Az ilyen építményeket akkori magyar katonai szóhasználattal „kastélynak” nevezték. Az építményekhez futóárkok rendszere tartozott.
A pasa haladéktalanul hozzá is fogott terve megvalósításához.
Melegítsd át, Napsugár,
A fáradt szobákat;
Ilyenkor minden pillanat
Boldog perccé válhat.
Most születik a Tavasz,
Új remények várnak,
Mosoly-előőrsei is
Megjöttek a Nyárnak.
Erőt gyűjt a napsugár,
A hajnal se félszeg,
Reggelenként sűrűsödnek
A jókedvű élcek.
Melegítsd át, Napsugár,
Töredék hitünket,
Hadd tartsuk meg békességben
Hírünket, nevünket.
Melegítsd át a magyart,
Sok csalódást látott,
Hadd építsen békességben
Kevesen tudják, hogy Johann Wolfgang Goethe valamikor színházi direktorként is dolgozott, ő volt a weimari udvari színház igazgatója.
Állását egyébként egy kutya miatt veszítette el. Nem volt hajlandó egy divatos kutyás melodrámát színpadra állítani azzal, hogy az ő színházából nem lesz – cirkusz.
Szigorú és következetes ember volt.
Egyszer valamelyik makrancoskodó színész közölte, hogy nem fogadja el a neki kiosztott mellékszerepet.
Goethe nem sokat teketóriázott vele:
Egykor volt népek tavasza,
Szent volt a Hit és a Haza.
Utána jött népek ősze,
Dollár lett a világ csősze.
Aztán meg a népek tele,
Anyag-hazugsággal tele.
Egykor volt népek tavasza,
Lesz valaha népek nyara?
Globalizált bankár végzet
Irt ki minden jót és szépet?
Emberségbe mély vermet ás
A profán szingularitás?
Egykor volt népek tavasza
Szent volt a Hit és a Haza…
Régi szép tavaszi napok;
Szent emlékük ma is ragyog.
SZÁZHATVANEGYEDIK RÉSZ
v Lehetséges-e, hogy a költőnek, írónak a hétköznapi emberrel ellentétben semmiféle emberi és költői felelőssége nincs?
Ez természetesen gyakorlati és filozófiai abszurdum.
Az emberi társadalom alapja a személyes felelősség. Aki cselekvőképességének birtokában van, az egyben felelős is a cselekedeteiért, és az élet különböző dimenzióiban szükség esetén felelősségre is vonható.
Mi a minőség?
Szánalom?
Tűnődni fonnyadt láncokon?
A szánalom – önsajnálat,
Önmagába belefárad.
Mi a minőség?
Kényelem?
Hörögni puffadt kéjeken?
A kényelem – mű madárdal;
Töltekezik önmagával.
Mi a minőség?
Hivatal?
Amit a köz annak akar?
A hivatal papírt áldoz,
Imádkozik – önmagához.
Mi a minőség?
Tananyag?
Szintetikus elme-abrak?
A tananyag – holt mágia;
Kifilézett szó-múmia.
HARMINCEGYEDIK RÉSZ
Tojgun pasa célhoz ért. Most már csak a várat kellett volna elfoglalnia.
Módszeresen kezdett az ostromhoz. Csapatait nyugatról az Almás-patakig félkörben táboroztatta le, a vár kapcsolatainak elvágására kisebb erődöket emelt, még a Szigetvártól nyolc-tíz kilométer távolságra lévő görösgáli palánkot is őrséggel látta el.
Amikor körbejárta a várat, megrökönyödött. Számos olyan létesítményt talált, amelyekről nem tudott, amelyekre nem volt felkészülve.
Egy hogy’ lehetséges?
Rügyfakadás idején…
Újul a tér,
Frissül a vér,
Tágul a tél
Meg a dér,
Rügyfakadás idején…
Rügyfakadás idején…
Dugja fejét a virág,
Rólunk szól a világ,
Újra a Lét közepén,
Élet legtetején,
Rügyfakadás idején…
Rügyfakadás idején…
Gyűlnek a vágyak,
Tűnik a bánat,
Virradatok peremén
Csillog a hajnali fény
Rügyfakadás idején…
Rügyfakadás idején…
Fénylő Lét közepén,
Szent Élet tetején,
Az emberi kultúrában ez az egyik “kérdések kérdése”. Sokan sokféleképpen feleltek rá.
De olyan különös választ kevesen adhattak rá, mint egy bizonyos Professzor P., akiről az 1870-es porosz hadsereg tábori fősebészének emlékirata beszél.
A derék tanerő a következő kijelentésre ragadtatta magát:
- A lélek egyesek szerint halhatatlan, mások szerint meg nem az. Azt hiszem, mint minden másban, az igazság itt is középen van.
Napsütés már volna talán,
De a Tavasz?
Túl a csodán…
Télben van ezer hivatal;
Állítólag mind jót akar.
Aprólékos, gondos sátán
Vigyorog hóbuckák hátán.
Napsütés még volna talán,
Tavasz?
Túl a vágyak falán.
Télben profitvarjú károg,
Az égen halál szivárog.
Drótos fülbe zörejzene;
Marad a Tél – mindörökre.
Festett pinty műanyag ágra;
Tévé buzdít butaságra.
Ha nincsen jövő-dallama,
A Tavasz – csak matéria.
SZÁZHATVANADIK RÉSZ
A költő, író státusza
v Vajon a költő, író egyéni emberi felelőssége kisebb, vagy nagyobb, mint a hétköznapi emberé?
Semmiképpen sem lehet kisebb, hiszen a költő, mint magánszemély, a hétköznapok dimenziójának is részese.