lnpeters blogja

Kétfejű sas a pokolban,
Baziliszkusszal egy sorban.

Fekete-sárga tollazat
Verdesi a nemlét-falat.

Feledés-iszapba fúrja
Saját tetteinek súlya.

Jéghideg az örök verem,
Nincs remény és nincs kegyelem.

Kétfejű sas a pokolban,
Örök sírban,
Haló porban.

A gonosz emlékű madár
A Léthe partjára se jár.

Nem alkotott semmi nagyot,
Lélek-utódot nem hagyott,

Semmibe röppent az erő,
Nyakára szorult az idő.

Kétfejű sas a pokolban,
Nem fészekben,
Nem akolban.

Gazdag, kincses Emlékezet,
Számon tartja
A Lényeget.

Az ocsú rendre kihullik,
Ami Igaz, sose múlik.

Pezsgő, zsongó évtizedek
Keresnek maguknak helyet,

És a kedves Emlékezet
Őrködik a Lélek felett.

Szolgálatát addig tartja,
Míg szemünket le nem fogja...

Tart, amíg az Élet pereg;
Gazdag,
Kincses
Emlékezet.


 

Platón ideavilága
Zene süketek számára.

Titokteljes világnézet;
Magasra teszi a lécet.

Az idea nem látható,
Nem is profanizálható,

Ábránd-zsákutcának vélik,
Nem értik, ezért lenézik.

Platón ideavilága
Vizet visz lét-pusztaságba.

Nem béklyózza dogma-járom,
Sohasem csak puszta álom,

Hanem a valóság épen,
Erőben és
Teljességben,

Szépen és erőteljesen,
Elrendeléstől mentesen.

Platón ideavilága
Nem rág doktrínát a szájba.

Igen, vannak korok,
Amikor az értelem csikorog,
A józan ész nyugdíjba sompolyog,
S az Istent elhagyni akaró ember
Az infernó felé
Támolyog.

De akkor se feledjük el,
Hogy egyszer majd újra
Élni kell,
A futó jelent elborítja majd
A múlt doha,
Az Érték
Nem lesz relatív
Soha.

Az ember látszólag előre megy,
De szintet szinte
Sose lép;
Sosem lesz fogalom rá,
Mi
A Szép.

Igen, vannak korok,
Amikor
Törlődik minden értelmes szabály,
Minden igazság a fejére áll,

Gondfergeteg közepében
Ahogy mindig,
Ahogy régen...

Most a probléma adogat,
Teker rajtam egyet,
Sokat...

Új meg újabb démon köszön;
Reménytelenség a köbön...

Ha még akad bennem lélek,
Megoldom,
És tovább élek...

Hétköznapi rémmesében;
Gondfergeteg közepében...

 

Csöndes, esős május-tavon
Isten egy öreg csónakon.

Tétova Idő csepereg,
Hallgatnak az ősi vizek.

Teremtésben ezer titok,
Isten csöndesen mosolyog.

A Jövendő vállát nyomja
Még az Ember felnőttkora.

Sötét árnyék a partokon
Csöndes, esős május-tavon.

 

A mimézis-paradoxon
Köszön vissza minden fokon

Már meglehetősen régen
Mindenféle "modernségben".

"Világjobbító" doktrínák
Mimetikus esztétikát

Kívánnak, mással nem férnek;
Erre alkuszik a végzet.

A mimézis-paradoxon
Ateista köd-ormokon

Feszít, mint egy fantom zászló,
El nem vontathatná száz ló...

Isten nélküli, zárt világ
Nem ismer más esztétikát...

Az utópia-nagykabát
Ki-törzsfejlődi önmagát,

S rejti igazi valóját,
Rossz kényszerzubbony-önmagát...

Anonymus éjszakája
Belevész a némaságba.

A néhai Béla király
Jegyzőjének nemigen fáj

Hogy ködbe vész az emléke.
Kiírta magából végre

Azt, ami a lelkét nyomta,
Most már az utókor gondja,

Hogy csak összevissza zagyvált,
Vagy rejtélykulcsot hagyott ránk...

Anonymus éjszakája
Hajnalát hiába várja.

Milyen érdek állt mögötte?
Tollát milyen cél vezette?

Vajon micsoda hatalom
Rejlik negyvennyolc oldalon?

Vajon Anonymus mester,
(Azaz P. dictus magister)

Májusfolyam-torkolatnál
A Jövő lassan kihűl,
Vén ladik lebeg a vizen,
Benne Isten,
Egyedül.

Májusfolyam-torkolatnál
Ordas kételyseregek;
Tán mégsem hozhat Tavaszt a
Világra
A Kikelet.

Májusfolyam-torkolatnál
Örök Idő-víznyelő,
Itt foszlik a semmibe a
Mindenkori túlerő.

Májusfolyam-torkolatnál
Ragyogó, zöld televény,
Ott ömlik Idő medrébe
Sugárban a
Friss Remény.

Világ-távlatok szűkülnek,
Merész álmok földre ülnek.
Az ég már
Nem a végtelenbe néz,
Sok kis részből most sem lesz
Egész.

Perspektívák egyre fogynak,
Ordas dogmák szaporodnak,
Csupa tök ász a világ-talon,
Leleplezte önmagát
A háttérhatalom.

Pénz perdült világ fölébe,
Emberekre nincs szüksége,
Lassan szétfoszlik a túlerő,
Senkinek sem kell perverz jövő.

Egyre butább politika
Tör a glóbusz ormaira,
Már megint van derűre ború,
Újra visszatért a háború.

Könnyező pannon májusban
Reszket
A Jövő,
Körülöttünk -
Ahogy mindig -
Most is túlerő.

Profán Élet határai
Bölcső,
Ravatal;
Nem pótolja a Dalt soha
Semmi hivatal.

Globális világbográcsban
Dogma-kása fő,
Amíg a Múlt ismeretlen
Ködös a Jövő.

Könnyező pannon májusban
Monoton imák;
Világháborút provokál
A buta világ.

Profán öngyilkosság-hajlam
Delelőre hág,
Szakadék szélén tolong az
Eszme-sokaság.

Nukleáris pusztaságot
Hozhat majd a tél,

Rabszolgáink, a fogalmak
Értünk élnek,
Velünk halnak.

Mindig újabb Életekre
Bővülnek-szűkülnek egyre,

Szó-napszámosnak beállnak,
Megmaradnak ideának,

Vagy hullanak szöveg-árba,
Végsőkig definiálva.

Élnek
Hitnek,
Létnek,
Dalnak...
Rabszolgáink, a fogalmak.

 

Mindent újra kell szentelni
Holtat
Élővé
Szeretni.

Profán métely cintermeit
Ragyogja be újra
A Hit.

"Modern eszmék" szikes földje,
Sivatag lenne belőle,

Elapadna minden erő,
Szomjan halna a jövendő...

Semmit nem elvenni.
Adni
Az Istent visszafogadni...

Új úton
Előre
Menni;
Mindent újra kell szentelni.

 

Amíg reggel felébredek,

Még adhatok,

Még kérhetek.



Az Élet tüze bennem ég,

S egy csodálatos Feleség



Szerető szeme néz reám,

Van boldogságom,

Van Hazám.



Amíg reggel felébredek,

Még új terveket szőhetek,



Tavasz kacag és

Nap ragyog,

Én erőm teljében vagyok.



Szél hozza rózsák illatát,

Még van tovább,

Még van tovább.



Amíg reggel felébredek,

Tiszta lelkiismerettel
Lehet csak boldog az ember.

A felnőtt nem bábfigura;
Önmaga szuverén ura.

A személyes identitás
Nem érdek.
Több.
Valami más.

Tiszta lelkiismerettel
Lehet csak ember az ember.

Ilyenkor félig sem profán;
Ilyenkor túllép önmagán.

Tiszta lelkiismerettel
Lehet önmaga az ember.

Másképp nem maradhat távol
A gyáva megalkuvástól,

Aminek globális átka
Terpeszkedik a világra.

Nem intézmények,
Csak Ember...

Májusi Szabad Akarat
Pompázik a napfény alatt.

Szebb a világ, mint a képe,
Isten üzenete:
Béke.

Derűsen néz
Ég,
Föld,
Tenger;
Negatív csupán az ember.

Ragyog a szent Nap az égen,
Éljünk boldogan,
Békében...

Májusi Szabad Akarat
Kihasználatlanul marad

Vajon most is, ahogy sokszor?
Megint csak árnyékot bokszol

A "fejlődő emberiség"?
Megint mérget lő szerteszét?

Lent ezer panasz, intrika,
Fent kisstílű politika...

Atlantisz májuskirálya
Felment a város tornyába.

A magasból széjjelnézett,
Látott sok rosszat, sok szépet.

Látott vásárt, meg fecskerajt,
Semmi sem jelezte a bajt.

A jelen pillanat csupán,
Hallgat a Szent, bőg a profán.

Atlantisz májuskirálya
Letekintett a múltjára,

Aztán fel, a jövőjére...
Látta, hogy mikor lesz vége.

Lent ittak meg ünnepeltek,
Pereltek és üzleteltek.

Még nem hallatszott a moraj,
Pedig már közelgett a baj.

Atlantisz májuskirálya

Idő-folyón fut a sajka,
Rím-evező, s
Ritmus hajtja.

Rohan királykék habokon,
Vitorlája
A Tartalom.

Státuszköltészet-konvojok
Körül lila köd gomolyog,

Műanyag világot szőnek,
Jól ki kell kerülni őket.

Idő-folyón fut a sajka,
Csupa egyedi van rajta.

Fegyelmezett rövid sorok,
Bennük büszke gondolatok.

Egyszerű és tiszta strófa
Jár igazsággal egy srófra.

Panaszok, trendek, divatok
Csürhéje hosszasan nyafog.

Még tart az út!
Rajta!
Rajta!

Mi a Szép?
Mindenki érzi,
Mégsem tudja soha senki.

Nem hivatali szalmazsák;
Se nem érdek,
Se gazdaság...

Anyagelv nem mozgathatja,
Soha meg sem ragadhatja.

Nem relativizálható,
Szabályokba sem fojtható.

Mi a Szép?
Mindenki érzi,
De soha senki nem érti.

Soha nem lehet osztani,
De vannak fokozatai.

Mindörökre velünk marad.
A Szép
Maga az
Akarat.

 

Jóslat-űző májusi szél;
Aki fátumban hisz, henyél.

A jóslat nem segít soha,
Mindig a túlerő szava.

Nem az Isten adománya,
Csak az Akarat hiánya.

Sohasem Ő predesztinál,
Hanem aki mit sem csinál.

A gyávaság semmit sem ér;
Jóslat-űző májusi szél.