lnpeters blogja

Sok művészeti iskola nem kell, fő a csavargás;

Húsz év múlva talán lesz majd börtön elég!

Fennkölt versben az égbe ragadta a hölgyet a költő,

S fél év múlva a nő lódoktor neje lett!

Én is aranypolgár lennék örömest, ha tehetném;

Polgár tán lehetek, ám aranyam sose lesz!

Rázta farát Jánosnak a lány, mint kanca a turfon;

Most János lót-fut, s ágyban tesped a nő.

Nemzeti nagylétünknek volt néhány temetője;

Ámde a bölcsőjét régészek se lelik.

Arrafelé kolbászból, sajtból áll a kerítés;

Ám, aki itt lusta, mégis mind hazajön.

Bölcs vezetőink ájtatos arccal mennek a bankba;

Bátrabbak legyetek, úgyis a nép fizeti!

Itt van már kacsalábon forgó szép Európa;

Éhen pusztulni jobb itt, mint odakint.

Ködös, borongós, szürke délután,
S a hosszú nap után
Vágyam:
Az ágyam;
S a párnák közt a meghitt Közelséged.
Szeretlek Téged!

A mindenség hatalmas tortájából
Egy szelet
Képzelet;
Felhőben lebegni
A világ felett,
Napszélben ázni,
Titkok roppant szirtfalára mászni,
A félelem zord egét tapogatni,
Hullámverésben
Rettegve forogni;
Minden reményt a mélybe ejteni;

S reggelre mindezt elfelejteni….

Míg engem látsz: ne félj,
S remélj!

…Jobbról dombok, és balról a Duna,

Szemben morajlik a török hada,

Múltunk előre űzne,

S a jövőnk ott vár

Lándzsanyélre tűzve…

Talán valóban Mohács kell nekünk,

 Megyünk vagy elveszünk,

 Gyerünk!

 Handzsár és lófarok;

Előre, Magyarok!

Zsákutca végén sziklafal,

Gyerünk, hamar,

Magyar!

Kemény a fal,

Erős a Kar,

S le fog szakadni tőből,

Az érzés visszahőköl,

De megállni nem hagy

Az Agy.

Pedig..

Mint hullámzó homokmező,

A lábunkhoz terül,

És mellünknek feszül

A Múlt.

—–

Forró álmú jeges katlan,

Csak látszólag mozdulatlan.

——

Kiszáradó idő-avar,

Vihart mégis égben kavar.

—–

Elmúlttá lett, száraz röggé,

Mégis él bennünk örökké.

——-

Megsimogat, ahol tiszta,

Ahol meg nem – rángat vissza.

——

Mint alaktalan, súlyos, kósza köd,

Nyálkásan ránk tapad,

A lelkünkre ragad

A Múlt.

——–

Hogy állunk Istennel mi, magyarok?
Ha nem mondja:
Vagyok,
Vagy nem vagyok,
Ha nem makog, mint szegény Darwin majma,
S nem vet csodát,
Mint kést az avas vajba,
Nem is létezik?

Hogy állunk Istennel mi, magyarok?

Éjfél után könyökére

Támaszkodik a csend,

És a világ - mint jó család -

Elnyugszik odabent.

——-

Ha csőstül jöttek a bajok,

Délelőtt, s délután,

Az ég gúlája ránk borul,
Mögötte messzeség,
Távol strázsáló csillagok
Csillámló fénye ég.

Az ég gúlája ránk borul,
A messzeség figyel,
S hogy lesz-e majd száz új világ;

“Körmös ebnek való futni sima jégen.”

Nyegle lett a silány, grasszál földön-égen,

Gond terem a tőkén,

Pár ezer akó;

Eb ura fakó!

——-

Valahol fáznak az egek,

És könny hull, mint eső,

Mert egyre vénül, önmagát

Siratja az Idő.

———

Valahol sírnak a hegyek,

S a dombtető vacog,

S a szürke ködben távozó,

Lasszóval fog majd üstököst
Az űrcowboy-futam,
S a Jupiter gázgömbje is
Kert lesz hamarosan.

Csillagos-sávos lobogót
Kap a Mars hegyfoka,
Ha más nem, hát majd Hollywood
Vonszolja el oda.

Cukormáz ízű a jövő
S ha itt-ott keserű,
Csak mert van rajta kis penész,
Vagy talán deja vu.

A világ tán nem sejti még,
Hogy körbe-körbe jár,
Mint régi malmok udvarán
Szegény girhes szamár.