Sztancsik Éva blogja

Ha már nem keresem tovább
(Búzakék Szomjúság)

Mindig szomjúhoztam valamire.
Tudásra, gyerekre, szeretetre -
lassan úgy szólítanak: nénike, s
fejkendős nagyanyám jut eszembe.

.....

Amit felhalmoztam utam során...
kívülről nem látni, belső csodám -
így talán Szürke vagyok, unalmas,
a Sorsom rejtett díjjal jutalmaz.

Mélyre ásta a Földben, valahol...
leljem meg, Ő ezzel nem vacakol -
s ha meghalok, mielőtt rálelek...
majd róla Isten velem elcseveg.

Ráfeküdt a Nap a szemközti dombcsúcsra,
lángoló szemeit bágyadtan behúnyta... -
álmában azonban könnycseppje legördült,
mi vállamra esett, míg néztem...ég dördült.

Sötét jött hirtelen, kormot szórt az Isten,
öltönyös Felhő Úr mérgesen felszisszent -
koszos már a ruha, mi reggel ragyogott...
hej, cirombás kék volt, szélén aranyozott.

Morcosan sikít hát: szennyes lett a kabát!
Gallérból villámok villannak rám...nahát! -
Szaladhatok gyorsan, bár ártatlan vagyok,
legalábbis abban, mit tettek a Nagyok.

(2015. július)

Addig sosem sírt annyira gitár...
mint azon a tűnt, őrült hajnalon -
mikor kétséged pihent vállamon,
szinte sajgott a húr lelke is már.

Elvist hallgattunk, bőgött Santana;
és kölcsönadtad a szíved nekem -
mondtad, jó helye lesz neki velem,
te legyengültél, csak kifosztana.

Biztattál: óvjam, mindig vigyázzam,
így láthatom a tükörben arcod -
így marad erőm vívni a harcot,
(ha elfogy, kiben bízzak) szilárdan.

Hajdan a vén tónál
...
önfeledt kacagás -
sziréndal, éjvarázs,
csókéhes kéjsóvár,

szédítő szálldosás.
Sebtében lobbanó  -
szerelmet forraló,
vágytermő változás.

Bakfislány nevetett,
repdesett szoknyája -
boldogság forrása
szívéből megeredt.

Kedvese dicsérte,
platánok tövében -
szerelme törékeny
kellemét idézve.

Éganyó napozott,
felhőnyáj kiszaladt -
Jóisten zivatart
zúdít'ni habozott.

Vajon miről hallgatunk majd -
ha vénülnek és meghalnak  
a csendek? És tovább élünk
köztük árván, csendtelenül,
míg arcunkon szennye feszül

a mosdatlan gondolatnak...
épp annak, mely kábán pihen
némán, olyan mélyen, mint az
én százszor el nem hitt hitem.

Vajon miről hallgatunk majd -
ha vénülnek és meghalnak
a csendek? És mi átnézünk
sírhantjukon egy pajkosabb,
(ránk ablakot tárt) hangosabb

Ott kezdődik az egész, hogy úgy
beszélnek el melletted, mintha jelen
sem lennél, mintha semmit nem
értenél abból, ami körötted zajlik;
mintha retardált volnál, aki ráadásul
még rokon is, tehát nincs könnyű
helyzetben az sem, akinek téged
tenni kéne valahová. Valahová...
a fene sem tudja hová, mert már
elfogytak azok a polcok, amin hely
maradt, főleg zsúfolt polcok vannak,
olyanok, amiken az aktuálisan fontos
mindenfélék terpeszkednek és oda
már semmi nem fér, ám az is lehet,
hogy semmi lettél, por a polcon...

Vízparton a napfényt kedveld,
(hő-hullámos nyarat rendelt) -
ne feledd, hogy köszönj néki,
s mosolyod se legyen régi.

Üdvözöld a szellőt, felhőt,
hadd érintsék kopott belsőd -
vigyenek színt unt lelkedbe,
nyájas hangzót morc nyelvedre.

Jöhet most már a zöld fűszál,
finom-selymű, vékony bűbáj -
hamvas-zsenge illat-matrac,
ráfeküdvén szűn' harag, dac.

És ha hattyúk feléd úsznak,
(öten lesznek, nem egy lúdnyak!) -
gondolj arra, én ott jártam...
minden évben, minden nyárban.

Szabadság.
Ó ég, mennyi ruhát adnak Rád!
Ha lehántanák gönceid mind -
vaj'h fáznád-e a fedetlen kínt?

Elsimulva bársonyfüvön
nézek sápadt holdvilágot -
szememben e láva fénye
arany múltnak pergő éke.

Kezemben a zöldet tartom,
ajkammal a száz csók ízét -
rámtaláltak puha-csendben,
s dereng néma derűcseppem.

Túl vagyok a fájdalmakon,
csalódás hűl, sírás röpül -
átléptem a gyors szorítást,
mely időnként erembe vájt.

Halk ér a vágy, sajgó emlék,
bennem élnek, kik szerettek -
rád gondolok, talán épp rád,
hová lettél, kit ölelsz át.

Sír, mint aki eszét vesztette,
s tépve haját döbbenten látja:
tűzben ég el, forrva, zihálva;
az Ég-kapu meg sarkig tárva -
és hite száll vissza, Istenbe.

Eljött a vég vagy épp a kezdet,
szemén zsalu, rengeteg évrács;
lélekdeszkát zörget a vészlánc,
koppanása misztikus kéjtánc -
míg veri a nyomasztó csendet.

Éles fények csúsznak a testbe,
átlátszó lesz egy szürkés halott;
ki addig csak súlyokat kapott,
most szél-játék pernyévé aszott -
és könnyedén szállingóz Fentre.

(2015. június)

Zeneszó sandalog kőszívemen,
bezsongott lázában testmelegem -
csattogón zakatol most idebenn:
nótázzál, nótázzál... Szép Idegen.

Dúdolva nyújtózom bőrpaplanon,
érsínem vonszolja dalvonatom -
átnyargal hamarján rőt pitaron...
szellemszomj halódik, megitatom.

.....

Sötéttel lenyugszik tűz-muzsika,
ritmussal elringat hang-kocsisa -
éjszaka mormolom éhes heved;
énekben álmodom együtt veled.

(felújítás - 2015 júliusában)

Mindenki meghal, ki született valaha;
messze szökdös a virág édes illata -
kifakulnak rétek az elsatnyult fűtől,
gazdátlan gondolat hasad a férc-műből.

Elporladnak álmok, elűzetnek vágyak;
szépségnek párlata a ráncokra ráfagy -
(kettétört érzelmek csalódottan, csonkán
csupaszra vetkezve, erejükben fogytán)

Nézek egy pókot a sarok szegletében...
küzd a hálójával, nem az ellenségem -
figyel a szövésre, dolgozik ő gyorsan;
és mire lesne rám, leseperem nyomban.

Nedves bőrödtől nyirkos az ágy;
izzadt szívedben toccsan a vágy -
szakadt vér-térkép, komisz, galád,
vas-lemezkékből nem versz tanyát.

Kellemes otthon jól jönne most;
téged a zord-szó csontig lebont -
panasz, jaj, panasz, dől a rekord,
rossz, ami hervaszt, jelenbe fojt.

Kérlek...

nevess a Napnak, köszön neked;
szárítkozz szépen, kínod feledd -
köntöst is kaphatsz, jövő-zsebest,
s adok almámból, itt egy gerezd.

(2015. június)

Gyorsan futó patak sodrán
kavicsok közt égi foszlány -
úgy igyekszik, fürgén mozog,
nincsen hínár, nincsen homok.

Nap sugara az, mi szalad,
felkeres ő folyót, tavat -
átlátszó víz lett kedvence,
tükrén csitul estelente.

Harmat-hozó hajnal hasad,
Reggel Lánya mosolyt arat -
körbenéz a kék ér felett, s
fénytalárt ölt suba helyett.

(2014. július 9.)

Mit számít már, hogy honnan és mért jöttem
...
játszótársak vagyunk egy ördögi körben -
pengetem még lantom, halkan, de érzéssel,
ha közel ülsz hozzám, tán Te is emlékszel.

Átsuhan elméden múltad szárnyas árnya;
hatalmas csapással rég-tintába mártva -
s holt-korod bőrére tetovált holnapok
sajogják jövődet: élek, míg borzadok.

Mit számít már, hogy honnan és mért jöttem
...
játszótársak lettünk, nem adom fel könnyen -
kezemben száz ostor, egyet sem csördítek,
csak állok fesztelen, vázaként, kördísznek.

Pipacspatak úszik méregzöld fűmederben...
langyos szellőtangót rop a nyári fuvallat, s -
iszákos rigónk kortyol mézszín napsugarat,
hogy fehéreper-fánkkal még többet pereljen.

Hallgatunk, kedves. Velünk hallgat a rét, hallgat
szánk játéka és csend-kabátot húz fel a ház -
de kilóg bélése, nézd...amott sün bogarász;
szöszmötöl, zörgeti a metszett, száraz gallyat.

Hihetném azt, most kezdődik minden,  
én vagyok a Virág és magjaim hintem...
szóródom széllel, gyermek-kéz tépdel -
mindenütt kihajtok, Gazdám takar Téllel.

Nem ad fenn a Menny Föld-tűrőt, jobbat;
talajt kapott lelkem még szépet is lophat.
Harsány vészjelem színnel, beszéddel...
közli az aggasztót, mit korcs éhhel észlel.

Hihetném azt, most kezdődik minden,  
Virágoddá tettél, növekszem egy szirten...
köröttem csökött, névtelen ország -
amit hittem volna...őszen pergő rozsdák.

(2015. május végén)

Ugye megfogod majd a kezem, ha én is Ott leszek?
Sétálni viszel kedves, ahogy régen, életünkben -
láthatom világod, mit eddig képzeletben szültem...
körbejárva lessük Őt, mint egybenőtt, nyitott sebek.

Ugye mosolyogsz szemembe, épp úgy, fájón-könnyesen?
Remélem nem kell néznem vaksötéten, látatlanul -
mert kétszer rabolná el tőlem vég-lázamat az Úr...
ha holt-tekintetem akkor sem arcodon tölthetem.

(2012.)

A lehajtott fejű Alkonyból...
szemek düllednek ki harcoktól,
s hullnak alá, hullnak a cseppek -
könnyözön imádkozik Hegynek.

.....

Sóm, amíg szétmarja a szíved,
s értelmed lassan elveszíted...
van még időd látni az Embert -
és arra is, hogy hitét megnyerd.

Légy kegyes, ne zúzzad a lelket,
több örömöt osszál, mint terhet;
magasztald, nem kell a büntetés -
ez az egy Nap oly halvány, kevés.

Lenge-zöld pelerin nyújtózó ágakon...
szél szeme simogat, stafétám  átadom -
fújd szavam messzire, oda, hol meghallják,
alig maradt bennem, mit úgy hívnak: nagyság.
 
Kicsinek érzem én magam e világban...
bár nincs köztünk olyan, ki lenne hibátlan -
mégsem látom sokszor a létnek értelmét,
tőlem ezt olvasóm...hasztalan kérdeznéd.
 
Születtem valahol, valaholnak szélén...
akkor talán hittem: minden csupa élmény -
öleltek gyerekként, szerettek biztosan...
nem kutatta elmém, az Élet mért rohan.