Ez csak elfogult szemlélet,
Nem igazi őstörténet,
Prekoncepciózus mese,
Nem igaz egy mondata se.
A "fejlett indogermánok"
Hiedelme repedt bádog;
Nem élők, de nem is holtak;
Ma se élnek, sose voltak...
A "primitív finnugorok"
Helye üresen ácsorog,
Ők sem Isten végső érve,
Csupán a bot másik vége.
E kettő csak zsák, meg a folt;
A valóság?
Másmilyen volt.
Áldásosztó Pillanatok
Fénye mindörökre ragyog.
Ami önmagában
Nemes,
Amiért élni érdemes,
A Léleknek távlatot ad,
A Múltban is
Jelen marad.
Szent tüzük az
Égre lobog;
Áldásosztó
Pillanatok.
Atlantisz alkut nem ismer,
Csak vár csöndben, mint az Isten,
Ön-mítoszát vetve latba
A fényes, szent Pillanatra,
Hogy felragyog még a Felség,
Összedől a hitetlenség.
Vár a Lélek,
Vár az Isten;
Atlantisz alkut nem ismer.
Októberi fellegoszlop
Sötét égen
Feketében
Tömörül;
Anyag szülte profán végzet
A gyengéken
Soha meg nem könyörül.
Októberi fellegoszlop
Reményeken,
Kedélyeken,
Lelken ül;
Amíg él az ember, addig
A fátumnak
Mindig
Ellene szegül.
A Történelem nem végzetfolyam...
Nem rossz, kiagyalt szükségszerűségek
Nyílegyenes medrében fut előre,
Ahogy azt némely történész-zsenik
Elképzelik.
A Történelem
Az Idő Folyója,
Kiszámíthatatlan,
Akár az
Alkotója...
A fátum
Maga az antihumánum;
Nem víz, nem agyag,
A legrosszabb anyagtalan anyag,
Szellem-forgács,
Íróasztalok éjjeli agyréme,
Csak puszta látszat,
Ember alkotta
Vén darabont a vár fokán
Puskáját tölti szaporán,
Lenn támad a török.
"Rohanhatsz rám, hitvány pogány,
Lehet kezedben jatagán,
Úgyis beléd lövök!"
Jön már roham roham után,
Friss vérfoltok a vár fokán,
A muskéta dörög.
"Acsarkodhatsz, mint a fene,
Rohamozhatsz, de ide be
Sohasem jutsz, török!"
Falvak helyén lett pusztaság,
Szántóföld helyén puszta fák,
És ritkul a magyar,
Menekül, aki nem bolond,
S a falon néhány darabont
Mégis Hazát akar...
A Múlt helyén csak ravatal,
Vízöntő poétikája
Nem magányos, hanem árva.
A cikornyát nem kedveli,
Örömét csak abban leli,
Ami egyszerű, és igaz.
Ami tavasz, legyen
Tavasz,
Ne puszta allegória,
S a Létnek legyen
Dallama.
A profán világ vén katlan;
Csak a Remény halhatatlan.
Vízöntő poétikája
Nincs elefántcsontba zárva.
Nincs pléh csillag, kitüntetés,
Se idegen szavas fecsegés,
Nem szolgál rossz hatalmakat;
Elitekre semmit nem ad.
Nem akadémikus műnyelv,
Fáradt hét nyugalmas vége;
Péntek éjszaka van végre...
Nagy változás-tömkelegek
Kerestek maguknak helyet
A puszta hétköznapokban;
Október jött sebbel-lobbal.
Az Ősz az asztalon hever,
Múltat, Jelent, Jövőt kever.
Lélegzet jön hétvégére;
Fáradt hét nyugalmas vége.
Októberi csendes őszben
Csípni kezd a dér,
Hidegek a virradatok,
Hull a falevél.
Melankolikus napsütést
Szélkoncert kísér,
Valahol a láthatáron
Dörömböl a tél.
Októberben minden egyes
Remény hű barát,
Melegíti lelkünket a
Szeretetkabát.
Védem Tróját, amíg élek;
Csak az én dolgom, ha félek.
Trója városa
A Hazám,
Amíg élek, számíthat rám.
Míg lélegzem, le nem dőlhet,
Állni fog, míg meg nem ölnek.
Bár a túlerő brutális,
Amíg élek,
Lesz Hazám is.
Nem érdekel pénz, sem érdek;
Védem Tróját, amíg élek.
Sosem engedünk el
Lelket;
Bármilyen probléma kerget.
Amióta élünk, adott
Isten nehéz feladatot,
S adni fog majd ezután is...
Nem hátrálhatunk meg máris...
Az anyagelv tanácstalan:
Neki nem pótolhatatlan
A világon soha senki,
Nem is érti, mit kell tenni;
Akit akar, úgyis elvet.
Mi nem engedünk el
Lelket.
Urál vidéki szellem-őshazák
Ágrajzos honjukban gubbasztanak,
S mint a holt anyag,
Eloszlanak.
Holt létükre nagyon sokáig éltek,
Bár annyit sem értek,
Mint a tömérdek papírhulladék,
Mely utánuk selejtezésre vár...
Szaktudomány erőszakolta légvár.
Doktrínáktól terhes mellébeszéd
Hajigálta nevében szerteszét
A krónikáink őstörténetét,
Arany, Jókai hiába tiltakoztak,
Szavuk mit sem ért,
Október Apó selejtez,
Múltat lezár,
Jövőt tervez.
Most kell mindent megidézni,
A bajok szemébe nézni,
Idő-ladikot vizsgálni,
Eresztéket reparálni,
Amitől majd frissen oson
Veszedelmes szorosokon
Majdani Tavaszok elé,
Értelmes új Célok felé.
Ember tervez,
Isten rendez;
Október Apó selejtez.
Szeptember utolsó napján
Sötét felleg az ég alján.
Feketéllő vasúti sín
A világ éber álmain...
Béke reménye mankóban,
A jövő távolodóban...
Elhalványuló nyarakat
Tart még a Szabad Akarat
Pajzsul ostobaság ellen;
Hogy csüggedni mégse kelljen...
Kérdés gubbaszt idő partján
Szeptember utolsó napján.
Időfolyam Ősz-örvényben;
Mit sem sejtő napsütésben
Visz sötét szorosok felé,
Vad sziklazátonyok elé.
Utóvédharcot vív a Nyár,
De már ködös a láthatár.
Vén reszketeg időfolyam
Ismeretlen felé rohan.
Örvényes és jeges vizek
Felett baljós szél tekereg.
Ősz-örvény, majd Tél zuhatag..
Talán egyszer Tavasz kacag
Majd a túlélők szemébe...
Lesz okuk örvendezésre.
Fellegek a baljós égen;
Időfolyam Ősz-örvényben.
Nyár-örökség Őszbe széled;
Még nem értjük, mi
Az Élet.
Színesbe bújnak a lombok,
Őszülnek a régi gondok.
Önjelölt demiurgoszok
Szakállas igéje csorog,
A Bölcselet kérdésre lel,
S az őszi alkonyat felel.
Világ-húrok csontra kopnak;
Idő jön földi nagyoknak.
Isten profánba nem téved;
Nyár-örökség Őszbe széled.
Anikóm,
A Drága Lélek,
Engem félt;
Ő az, aki
A világon
Mindenkinél
Jobban ért.
Drága Kicsi Csillagom,
Nagyon szeret;
Gyémántpajzsunk:
Több mint három
Évtized.