Blogok

(József Attilának ajánlva)

Furcsa álmot láttam nemrég:
táltos lován, nyalkán, büszkén
nálam járt egy ritka vendég,
de bánat ült  szeme üszkén.

Nem kért semmit, nem is hozott,
hallgatott és vádlón nézett.
Álltam, mint egy elátkozott,
csak egy perc volt az igézet.

Ő szó nélkül sarkon fordult,
megváltozott a kulissza:
nyomában a felvert por dúlt,
s nem tekintett többé vissza.

Ott fent várta már a Tejút,
s patkószikrát csiholt a ló.
Messze futott feledve bút
ősapám, a honfoglaló.

Múltba nézve -
Jövőt várva;
Meg nem alkuvásba zárva.

Hatalomtól távol,
Szélen,
Becsület-peremvidéken.

Derűs, mindennapi vágyban,
Szerelemben,
Boldogságban.

Tárt Lélekkel Létbe zárva,
Múltba nézve - Jövőt várva.

Áprilisi égbolt pehelykönnye hull,
a napsugár sűrű felhők mögé bújt.
Vad szélben hajlong a lila orgona,
halkan zokogja, hogy sorsa mostoha.

Fázósan didereg a zsenge tavasz,
lenge ruhában nem bírja a havat.
Fenyegetőn villan a fagy vasfoga,
erdőn, mezőn, kertben ott marad nyoma.

Ó, Uram, tekints ránk, űzd a felleget!
Károkat okoz most a hó fergeteg.
Kegyelmed éltető harmatát áraszd,
bizalommal kérlek, halld meg imámat!

Schvalm Rózsa

(2017-04-19)

(a klíma-konferenciák margójára)

„Valaki megölte magát,
az hozta ezt a rút időt.”
Valahol átszakadt a gát,
amit a folyó már kinőtt.

Valahol hibázott a lét,
játszik a tűzzel a gyermek,
a sátán kiáltott ollét,
ígérve, senkit nem ver meg.

Az ember oly gyakran téved,
aztán majd széttárja kezét
amikor nem talál révet;
mit ért a sok okos beszéd?

Művirág díszíti a mát:
pirosak, sárgák és lilák.
Valaki megölte magát,
önvállán zokog a világ.

Reklámrigmusok korában
Megelégedni korán van.

Pénztárcánkat csábítgatja
Cukormázas szpotok dala.

Zúgja vigyorgó műköröm:
Vásárolni legfőbb öröm.

Reklámrigmusok korában
Közhelyek járnak csordában.

Sablon ideológiák
Zajától hangos a világ.

Pénzes fogpasztavigyorok,
S a fél világ gyomra korog.

Reklámrigmusok korában
Nem élünk átabotában.

Önkéntes hajótöröttek
Helytartóért ömbölyögnek.

Globál dollár égre kelne,
Szabadságba bilincselne.

Ó, te elárvult, szorongó világ,
hajtsd vállamra az őszülő fejed.
Tudom, oly rég csak a könnyed nyeled. 
Meghallgattatnak majd fönt az imák,

E tavaszi bolond gyerek
hol mosolyog, hol kesereg.
Nyitott ablak-táblákat zárt,
nem ismeri tán a naptárt?!

Néhány napja még örömmel
árasztott el, fényözönnel,
ma már hideg könnye csorog,
míg foghegyről ránk vicsorog.

Régi bánat borát issza,
a zimankót sírja vissza,
azt a napot, azt a percet,
amit más már elfelejtett.

Talán a Múlt ellenszenve
tért most vissza a Jelenbe,
enyhüléssel szembeszállva
vinne rusnya tetszhalálba.

Tükörbe nézek, te nézel vissza rám.
Két csillagodban ott vagyok.
Létemnek aranyló alkonyán
úgy leltem magamra benned,
mint hangjegyekre a dalok.
Mint mikor harangok énekelnek,
torkomból úgy szólal szavad,
s míg vélem itt e földön élsz,
nélküled nem vagyok egész,
nélkülem nem lehetsz magad.

A Tél hibbant unokája,
Suhanc fagy-potentát,
Visszavenné öregapja
Megdöntött uralmát.

Áprilisba tolakszik be,
Dühösködik fennen;
Tiltakozik a Kikelet
"Zsarnoksága" ellen...

Fagyot hozott a tavaszba,
S gyönyörködik benne,
Hogyha rajta múlna, talán
Örökös fagy lenne.

Hogyha rajta múlik, többé
Nem jön haza gólya,
És ő lenne itt Tél király
Örök helytartója.

A Tél hibbant unokája
Ül Kikelet vállán
Reménykedik a háttérben
A kivénhedt sátán.

Kedves Alkotótársaim! Szeretettel osztom meg Veletek is az örömömet.

Zsike :)

Korok vén Világhintája
Újra indítja magát?
Megint a tilosba tévedt
A civilizált világ?

Jóról, demokráciáról
Ezer tonna fecsegés,
De néhány perc Jövőhöz is
Mind szánalmasan kevés.

Világuralomra vágyik
Felelőtlen pénz-rokon,
Utánuk talán új Noé
Köt majd ki a hegyfokon.

Korok vén Világhintája
Évek óta készen áll,
Ha szükséges, gyorsan kileng,
S újabb korszakot lezár.

Ötletek öltenek
Itt össze, ott össze.
Kitoldja, hol szegett
élet, cél s tervezet.

Mi mindent is lehet!?
 
Nem mindig egyenes
út vezet fölfele...
Kanyarban meredek,
a lejtőn remekebb!

Nekünk mindent  lehet!?
 
A "lehet" követel.
Reggel költ, - követed!
Levegőt nem vesz' el,
csakhogy a Nap'hoz...  fel!?

Mi mindent is lehet!?
 
Fejedet törheted,
bár töröl szüntelen...
Itt mindent így tehetsz,
Készségből tett ered!

Mi mindent is lehet!?
 

Akit nem köt a múzsa gúzsba,
ám kevély sznobok hada követ,
s erkölcs sem rak rá erényövet
hevederpánttal vágva húsba,

lazán fogja a szelet hámba,
de sámliról száll magas lóra,
aki „tudja”, hogy hány az óra,
annak biz spontán gyúl a lámpa!

Napcsókkal várja Lampedusa.
Elhiszi, hogy az égben szárnyal
versenyre kelve fénnyel, árnnyal,
büszke, mert ma az ág sem húzza.

Akit a jussa könnyen ér el,
az piros tintát szór ködökbe
– mintha egy angyal vért köhögne – ,
s majdan a mennyben páholyt bérel.

Szülőhelyem Egrespatak,
ott szült az édesanyám,
drága kincset hagyott reám:
az volt az én őshazám.

Otthonom és menedékem,
ott vártak engem haza,
asztalon a kürtöskalács,
s az apám nova bora.

A kert alatt kicsi patak
hívogatott fürödni,
az a legszebb emlék nekem:
szeretek rá gondolni!

Őriztem, és építettem,
míg el nem kóboroltam,
befogadott az őshaza,
és én elvándoroltam.

Megtaláltam nyugalmamat,
ami addig hiáyzott,
Sopron, a hűséges varos,
békésen befogadott.

Húsvét hétfőn vízzel,
Máskor Szeretettel,
Mindig-mindig,
Amíg élek,
Igaz Szerelemmel.

Lét szekerét tolni,
Egymásba botolni,
Szabad-e élni,
Szeretni,
Szabad-e locsolni?

Húsvét hétfőn vízzel,
Máskor Szeretettel,
Mindig-mindig,
Amíg élek,
Igaz Szerelemmel.

Nincs erre gyógyír mi belülről rág,
nincs itt kedv, s jóleső folytonosság.
Letaglózott az élet ma végleg.
S hiába tanítottak a vének,