Tudtam, hogy mellettem nem lesz boldog senki!
Nem hittem volna, ez is véget fog érni!
Hogy soha többet nem akarok majd remélni!
Hogy ebből az álomból fel fogok ébredni!
Nem akartam hallani, de muszáj volt!
Ez a fájdalmas érzés belém hatolt!
Kiről azt hittem, hogy szeret, felkarolt
S most ily könnyen magától elhagyott!
Itt lógok ismét a semmiben egyedül,
Elképzeltem egy verdát,
Mit szívem mindig kívánt.
Egyik nap megláttam,
És azt mondom:
"Igen! Ő az! Megtaláltam őt!"
Ránéztem és megtaláltam benne a jövőt.
Láttam fényszórói tisztaságát,
S a karosszérián az évek fájdalmát.
Akkor közelebb léptem hozzá, hogy lássam,
Biztos-e, hogy őt akartam.A visszapillantó tükre csillogott,
De mégis magából keveset mutatott.
Emberek felemelője,
A mindenek megteremtője,
Válaszolj egy kérdésemre,
Hisz hozzád szólok választ kérve!
Sok mindent láttam,
Mit magamnak kívántam.
Az lehet, hogy sokat sírtam,
De végül mindig felálltam.
Nézz le rám s mondd meg,
Mért így alakítottad életem?
Bolyongtam a világban névtelen
S kerestem az életem.
Hosszú harcokat éltem át,
Szívem tűzére mindig raktam fát.
Szemem már tisztán lát,
Állj fel magyar! Itt az idő!
Lazsálásra nincs több idő!
Álld meg helyed a hazában!
Ha kell légy ott a csatában!
Most háborúba indulunk,
Hisz ez csakis a mi harcunk!
Csukott szemed nyisd ki végre!
Állj te is a nemzet élére!
Légy erős magyar katona,
Hol élsz, becsület otthona!
Hadba hív Urun, Istenünk!
Hazáért kiállás a végzetünk!
Szívünk gyenge, meggyötör!
Ne hagyjunk gyászt, csak örmöt!
Védjük hát most szabadságunk,
Szóljon most versem ahhoz az emberhez,
Ki eljuttat a felső tízezerhez!
Ahhoz, ki meglátja bennem a reményt,
Aki adhat nekem egy nagy esélyt!
Szóljon hozzád, ki engem az égbe emelhetsz,
Aki engem verseimmel újjá éleszthetsz!
Meglátod-e bennem azt, mi másban is ott van,
Kitalálod-e, merre szállok gondolatban?
Verseim által beleláthatsz lelkembe,
ŐSZI SZÉLMÚZSA
verssé vergődik engem a nap
foszlott órákon
rojtosodó rímek keretezik
a hulló napsugarat
lelkembe ivódó ég-kéken
Egy hónapja
Próbálgatja
Hitemet,
Eszi a türelmemet
A net…
——-
Ahogy hűl az idő,
Éles lesz a levegő,
Elmegy
A net;
S én csak nézek,
hogy megint
Hova lett…
——-
Lám, lám,
Dagad a telefonszámlám.
Félórákig várakozom,
Reklámjaikat hallgatom,
Sokára szende női hang:
Szia!
Itt a szolgáltatói
Impotencia!
——–
Ó, net!
Kellesz most nekem
Mindenek felett!
——–
– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott el a sóhaj a tízediken, ahova a mesebeli sárkány sem ér fel, és Rómeó is csak dühösen ácsorog a kétméteres létrájával.
– Mert azé – kiabálta ingerülten –, hát mit akarsz, mi legyek?
– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott fel újra, erőtlenül... szinte kérlelően. – Miért nem vagy te Ikarosz, vagy valami repülő állat?
Már egyre több ködöt kavarnak
a bajt hozó, gúnyos szelek.
Fázik a fény is, megremeg.
Szúrósan száll a rőt avarnak
illata, ahogy lépkedek.
Sóhajos fák némán búsulják
elhullott álmaikat, és
Dérré dermedt a hajnali harmat.
Kóbor szellők avart kavarnak.
Kincsét az ősznek mind elorozzák:
Lopják a fák dús aranyát, bronzát.
Hallgat az erdő, talán örökre,
Rejtőzik némán nehéz ködökbe.
Zizzenő kórón halott virágok.
Károg a holló, nagy havat károg.
Kóbor árnyékod meszelt falon halad,
Kapualjban lapít, ahol kell, reszket,
Botló lábad az árkon ugrik, szalad,
Kabátod burkol, mert sötét kell, éjjel!
Tartva mélyen a szövethalom alatt,
Kopott, száraz emlékkéve-köteget,
Tükröt, melyben arcod még szépnek maradt,
Kínokat, foszló húsú gyötrelmeket,
Éveket, átélt s megnemélt perceket,
Jövőt akasztó múltadnak bitófát,
Születésben halt gondolat-ikreket,
Égő gépbe fulladt ötlet-pilótát...
Mondd, lesz-e csendes nyarunk
s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?
Megyünk-e még a széllel szemben,
vagy nyeljük a port, melyet felkavart?
Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,
és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,
érdekel-e más embert is,
hogy születtünk, éltünk s meghalunk?
Halld ó Uram, vedd hát gyermeked szavát,
kinek testét gyúrád, s lelkét lelkedből adád;
vétkeztem Uram, bűnöm végtelen, halld hát!
Ringattam gyermekem, édeset, ártatlan mosolyillatút,
Szerettem emberem, erőset, de gyengéd, halk szavút,
S tört életem álommá… átkoztam érte nagyurat, háborút.
Lettem tolvajok babája borért, tűzért, melegért,
urak, papok álnok szajhája pénzért, ékszerért,
s adtam el testem gyilkosnak, hóhérnak egy tál ételért.
Forrása Kasztalának hűs vízzel árad,
Múzsái zsongnak, csókjukat küldik,
Költőik asztalánál tűz-ihlet támad,
S kortyával bornak torkukat hűtik.
Delphói forrongása mélységbe zárat,
Csak azt az estét tudnám feledni,
mikor a kopott macskakövön fekve láttalak,
amikor utoljára éreztem, hogy együtt vagyunk.
Ahol döbbenten álltam és bizakodva
vártam a jótékony ébredést,
ahol távozó lelked már szelíden szólt,
és a kimondatlan szó is simogatott.
ahol Angyalföld hajtott fejet előtted,
és angyalok vigyázták léptedet.
Megtört csend
A vágy egy mozdulattal letépte blúzodat
mely tétova markomban árván hevert
Mikor Párizs utcái még üresek,
akkor járok én ott, a leselkedő,
egy senki, pusztai semmirekellő,
ó város, benned szánalmat keresek.
De, költőd lennék, ha meghallod szavam...
Vegyél be, szívj magadba, és ne vess ki,
T Ü K Ö R C S E R E P E K