– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott el a sóhaj a tízediken, ahova a mesebeli sárkány sem ér fel, és Rómeó is csak dühösen ácsorog a kétméteres létrájával.
– Mert azé – kiabálta ingerülten –, hát mit akarsz, mi legyek?
– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott fel újra, erőtlenül... szinte kérlelően. – Miért nem vagy te Ikarosz, vagy valami repülő állat?
Már egyre több ködöt kavarnak
a bajt hozó, gúnyos szelek.
Fázik a fény is, megremeg.
Szúrósan száll a rőt avarnak
illata, ahogy lépkedek.
Sóhajos fák némán búsulják
elhullott álmaikat, és
Dérré dermedt a hajnali harmat.
Kóbor szellők avart kavarnak.
Kincsét az ősznek mind elorozzák:
Lopják a fák dús aranyát, bronzát.
Hallgat az erdő, talán örökre,
Rejtőzik némán nehéz ködökbe.
Zizzenő kórón halott virágok.
Károg a holló, nagy havat károg.
Kóbor árnyékod meszelt falon halad,
Kapualjban lapít, ahol kell, reszket,
Botló lábad az árkon ugrik, szalad,
Kabátod burkol, mert sötét kell, éjjel!
Tartva mélyen a szövethalom alatt,
Kopott, száraz emlékkéve-köteget,
Tükröt, melyben arcod még szépnek maradt,
Kínokat, foszló húsú gyötrelmeket,
Éveket, átélt s megnemélt perceket,
Jövőt akasztó múltadnak bitófát,
Születésben halt gondolat-ikreket,
Égő gépbe fulladt ötlet-pilótát...
Mondd, lesz-e csendes nyarunk
s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?
Megyünk-e még a széllel szemben,
vagy nyeljük a port, melyet felkavart?
Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,
és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,
érdekel-e más embert is,
hogy születtünk, éltünk s meghalunk?
Halld ó Uram, vedd hát gyermeked szavát,
kinek testét gyúrád, s lelkét lelkedből adád;
vétkeztem Uram, bűnöm végtelen, halld hát!
Ringattam gyermekem, édeset, ártatlan mosolyillatút,
Szerettem emberem, erőset, de gyengéd, halk szavút,
S tört életem álommá… átkoztam érte nagyurat, háborút.
Lettem tolvajok babája borért, tűzért, melegért,
urak, papok álnok szajhája pénzért, ékszerért,
s adtam el testem gyilkosnak, hóhérnak egy tál ételért.
Forrása Kasztalának hűs vízzel árad,
Múzsái zsongnak, csókjukat küldik,
Költőik asztalánál tűz-ihlet támad,
S kortyával bornak torkukat hűtik.
Delphói forrongása mélységbe zárat,
Csak azt az estét tudnám feledni,
mikor a kopott macskakövön fekve láttalak,
amikor utoljára éreztem, hogy együtt vagyunk.
Ahol döbbenten álltam és bizakodva
vártam a jótékony ébredést,
ahol távozó lelked már szelíden szólt,
és a kimondatlan szó is simogatott.
ahol Angyalföld hajtott fejet előtted,
és angyalok vigyázták léptedet.
Megtört csend
A vágy egy mozdulattal letépte blúzodat
mely tétova markomban árván hevert
Mikor Párizs utcái még üresek,
akkor járok én ott, a leselkedő,
egy senki, pusztai semmirekellő,
ó város, benned szánalmat keresek.
De, költőd lennék, ha meghallod szavam...
Vegyél be, szívj magadba, és ne vess ki,
T Ü K Ö R C S E R E P E K
Munkában megfáradt,reszkető kezekkel
Öblösödnek a terek,
Napok rövidülnek,
Szárnyaszegett tegnapok
A lábam köré gyűlnek.
Fényesre kopik a múlt,
Vak feledés csörtet,
Doktrínába zárt képzelet
Rozsdás láncot csörget.
Öblösödnek a terek,
Napok rövidülnek,
Komolytalan lázadások
Sírba szelídülnek.
Magyarhonban este van,
Kedvesem karomba’,
Az ölelés sátrán túl
A vén puszta goromba.
Tágulnak a Mindenek,
Szűkül a szerencse,
Lennék fűszeres pultján csengő,
Hangja, tenyérrel ütvén, zengő,
füstje pipának, édes, bomló,
hölgyek illata, lágyan omló,
pulton koppanó régi pengő,
dobon bőrfedő, gyorsan pergő,
csapból serkenő sörben komló,
Tündér szólt hozzám, firtatva,
olvasmányim közt kutatna.
Élmény- s emlékpolcok közt matatva
mondom hát neki: jó Tündérilonám,
kedvedért lefújom a port, le én ám
ama polcmélyre bújt agyfiókról.
Délutáni alvás után kábán pislogok; hol, ki és miért vagyok?
Mintha nem e világról tértem volna nyugovóra...
emlékszem, kapitányként szálltam jégtörő hajómra!