Szenteste
Beküldte Justice - 2011, november 30 - 22:10
Itt most hó hull... a táj fehér.
Meghitt karácsony-este kél.
Hólepel nyomán csend honol,
kondul egy harang valahol.
Hangja száll tanyán, városon,
körünkbe áhítat oson.
Itt most hó hull... a táj fehér.
Meghitt karácsony-este kél.
Hólepel nyomán csend honol,
kondul egy harang valahol.
Hangja száll tanyán, városon,
körünkbe áhítat oson.
Csodaszép, nagyon igényes kis kötet a Lazi Kiadótól, ezüst lapszélekkel.
Az antológia záró verse az enyém.
Köszönöm, Csaba!
Boldog ádventet kívánok Mindenkinek!
Jön mosolyogva, kedvesen, szerényen,
Ócska, rozsdás kerékpárja recseg,
A szájában cigaretta fityeg,
Dolgozik, és közben
Arról mesél:
Ahogy az igazi magyar
Ma él.
—
Akárhány pártprogramnál pontosabban
Látja az álnok, pénzsóvár jelent,
Látja a nem-et, éli az igen-t,
Szerel, és ömlik
Belőle a szó,
Munkája? Szép és tiszta,
Mint
A hó.
—–
Látott munkát, munkanélküliséget,
Nem mindig talált, csak mindig remélt,
Valami van a mélyben eltemetve;
Valami szólna, figyelmeztetne
Sietve,
És úgy nyomják el az évezredek,
Mint kútba esett papírszeletet
A víztömeg;
Nem látszik,
Nem hallatszik,
Nincs nyoma;
De ne higgyük, hogy nem is volt soha.
Valami van a mélyben letagadva,
Valami, ami soha nem hazudna,
Ha szólni tudna.
És úgy pusztítja a gonosz idő,
Mint emlékeinket a temető,
Fogy az erő,
Nem látszik,
Nem hallatszik,
Nincs nyoma;
Én nem ismerem a sztárok nevét.
Nem igazodom ki
Jellegtelen
Arcéleken,
Nem tudom melyik
Egyen-sovány,
Smink-halovány,
Diétázó gebe
Mikor megy oda-ide;
Hogy éppen szakácskönyvet dedikál,
Vagy a Blöff-szigeten csótányt zabál.
Már nem tudom,
Ki kicsoda,
A tévé elé nem ülök oda.
Én most is szeretek, hiszek, remélek;
Ahol élek:
Egy másik Magyarhon,
2011. május 28., szombat
Rossz a világ?
Az meglehet.
Jobb nem is lesz soha;
A jó? Csak amennyit lelünk,
Mindig csak akkora.
——–
Zord a világ?
Az meglehet.
A Létezés maga,
Ha Élet éppen nincs jelen,
Csupán entrópia.
———
Az Élet rossz?
Az meglehet.
Bár szidni kár nagyon,
Elmúlik önmagától is,
Én ezt még így tudom.
——–
A gonosz győz?
Az meglehet.
De magától soha,
Amennyi teret engedünk,
Szent Crispin napja nem jön bárkinek;
A többiek tán észre sem veszik.
Számukra minden taposómalom,
Csak vonulnak az arctalan napok;
Isten a hamelni patkányfogó,
A világ csak szenvedés,
Meg halál,
Meg - adó...
--------
A boldog kevesek
Tevékeny csapata
Számára mindennap
Újabb csata.
--------
Szent Crispin napja nagy kitüntetés;
Az életünknek célt, értelmet ad,
Hogy e napon együtt harcolhatunk.
Sok ember, aki irigyel,
De fél;
Kínod bújik bőröm alá csendben,
Úgy terjed, mint az ópium-méreg,
Bomlasztva lelkem feszes rendjét, benn,
Kínod bújik bőröm alá csendben.
Állt ott eddig szoros betűrendben,
Minden, s eszi e csúf lelki féreg,
Kínod bújik bőröm alá csendben,
Lelkem könyvtárát égeti végleg....
Nem a Titanic a felelős,
Hanem a ripők
Gőg,
Amely nagyságos erők,
S eszközök között
Rossz erkölcsi alamizsnát
Kéreget,
S kergeti a nyereséges
Semmiségeket.
—–
Szegény Titanic…
Tehettél volna te is valamit,
Ha vannak veled valakik,
Akikben dereng valami,
Hogy áldott erőd mire volna jó,
Szegény hajó…
———
Ha abban hiszel,
Hogy új világba versengés visz el,
Magad teremted a jéghegyeket,
S a jövőd elreped.
Ádvent van.
Jóra várunk.
———–
Borongós szürke köpenyben
Sétál az éltes November,
Vállán köd oszlopa;
Dér kavarog,
Mint hajdani
Országutak
Hajdani
Pora.
——-
Égi sóhaj, földi leltár,
Ezerféle titkot feltár.
—–
Égi moraj, földi vétek,
Lelkünk bőrén vastag kéreg.
—–
November csendes hidege
Mesebeli ködös rege.
—–
Ádvent van.
Szépre vágyunk.
——
Mint szakállas, vén hóember,
Lyukas zászló kivágott ablakán,
Riadt arcok, rohanó tankok,
Időgép sorol képeket némán,
Kiáltásba feszülnek torkok.
Szabad Népből sodort izzó fáklya,
Szeles október, forradalom,
Pesti egyetem zúgó ifjúsága,
Sorsokba fonott fogadalom.
Rádiót gyújtó tüzes beszédek,
Eszme-rendszer ellen küzdő ember,
Corvin közre hulló lövedékek,
Parlament vérében fürdő fegyver.
Lombjukat álmodó fák alatt vártalak,
s már nem simogattak a sosem-volt nyarak.
Felhők között játszó félszeg napsütésben
csillant meg a dér, mint üveggyöngy: fehéren -
borostyán ölelte át a kopasz fákat,
életet susogva levél-vesztett ágnak.
Szarka ül az ablakomban,
jól öltözött, hiú madár.
Türelmetlen, csőre koppan –
Reszketegen fut a sápadt Hold a mogorva, nagy égen;
Felhők öble mögül duzzog az alkonyi szél.
——-
Itthon a két gyerekem, csendben hullámzik a szombat;
Kint a hideg feledés, bent meg a kályha dalol.
——–
Őszi reményeket áld vagy tüntet a csalfa jövendő;
Létünk kincstárát biztosan őrzi a múlt.
——–
Kint a világban düh forr, gyűlik az indulat egyre;
Bajra a baj csörtet, rosszat a rossz követi.
———
Évtizedek telnek, és mindig rossz jön a rosszra;
Gondolatok a Maroshoz
Ne félj
Zár a hangyavár
Két kicsi hangya
őszi avarban,
morzsát görget,
könnyen, gyorsan.
Nézd csak, a csápjuk
int a világnak,
fürgén lépnek
csepp kis lábak.
Bolyban a többi
őrzi a várost,
mindjárt zárnak,
tél jön már most.
Elreteszelnek
ablakot, ajtót,
megsürgetnek
minden lurkót.
Két kicsi hangya,
hogy le ne késsen,
szökken, s csúszik
nadrág-féken.