HUSZADIK RÉSZ
Nagyot kiáltottam:
- Danno!
Azonnal megjelent. Benyitott, és kérdőn nézett rám.
- Miért nincs kilincs az ajtómon, Danno?
- Nincs rá szükséged, hiszen én bármikor kész vagyok ajtót nyitni – igyekezett ártatlan képet vágni, de nem hittem neki.
- Másik szobát akarok, Danno! Olyat, ahol belül is van kilincs az ajtón.
Széttárta a karját.
SZÁZNYOLCVANHETEDIK RÉSZ
v Valóban nem lehetséges a nagy líra?
A kanonizált költészet premisszái szerint természetesen nem. Ezen vitatkozni sem érdemes, az ő szempontjaik szerint a nagy költészet – azaz a kanonizált elvek szerint felépülő nagy költészet – eleve lehetetlen. Ezt a kánon kultúrája helyenként még hirdeti is.
Nem látják, hogy öngól. Önmagukat minősítik jelentéktelennek – amiről kár volna vitázni velük.
Valóban lehetetlen a nagy költészet?
Totyakos, vén Európa
Nézi a sötét eget;
Kenetteljes szólamokkal
Hazát óvni nem lehet.
Túltáplált parádés kocsis,
Cifra szekér-bakon ül,
A Múlt integet, a Jelen
Áll komoran, egyedül.
Látja, hogy sötét szurdokban
Árad a Jövő-patak;
Liberális pocsolyákból
Szemébe ver a latyak.
Totyakos vén Európa
Lelkét zárja rossz lakat,
Anyagelvű dogmatizmus
Profit-horgára akadt.
Öngyilkos életmódjának
Mérgét csócsálgatja rég;
ÖTVENHATODIK RÉSZ
A védők eddig erőn felül kitartottak, lelkesedésük nem apadt el. Nem csüggedtek, nem ijedtek meg, folytatni akarták az ellenállást. Tudták azonban, hogy a helyzetük egyre nehezebb.
A török tábor harci kedve az esőzés után helyreállt. Az egyszerű katonák is úgy érezték, van esély a vár gyors bevételére. Kit a zsákmány reménye tüzelt, kit meg a bosszúvágy. Éjszakai támadásról kezdtek fecsegni.
Mennyi van még?
Majd elválik…
Együtt élünk
Mindhalálig.
Együtt,
Együtt,
Mindhalálig.
Rojtos régi
Idő szakad,
A Szerelem
Velünk marad.
Amíg élünk,
Velünk marad.
Lélekmeleg
Veled,
Velem;
Kint:
Rohan
A Történelem.
Védelem:
Csak a Szerelem.
Mennyi van még?
Majd elválik…
Együtt élünk
Mindhalálig.
Mindhalálig,
Mindhalálig.
Van, aki nyelvtudással megy külföldre, de olyan is akad, aki elvárja, hogy mindenütt legyen, aki megérti az anyanyelvét. Csaknem mindennek van olyan oldala, ahonnan nézőpont kérdésének tűnik.Ez régen sem volt másképpen.
Valamikor az 1830-as években írta meg egy angol lap – a főszereplőt is megnevezte.
—-
Sir John X. európai körútra indult valamikor az 1830-as években. Hazatérve a klubjában lelkesen mesél az élményeiről.
Az egyik lord rákérdezett:
- Nem voltak nyelvi nehézségei, Sir John?
Csendes eső, ősznyitó,
Nyárból tovább ringató…
Nyár emléke útra kél,
Életszagot fú a szél.
Gyűlik a felhősereg,
Száraz levél pityereg.
Csendes eső, ősznyitó,
Élet-nótát dúdoló.
Volt Tavasz, Nyár, rohanás,
Ősszel jön a számadás.
A Virágzás sírba száll,
Jön a Feledés,
A Sár.
Csendes eső, ősznyitó,
Szürke emlék-szaggató.
Az Élet vesztésre áll,
Vén Hold jövendőt zabál.
Kiszárad a tenyerünk,
TIZENKILENCEDIK RÉSZ
Túlságosan sokat vártam tőle, nem tudtam hát álmélkodni rajta. Kétségtelenül gigászi volt, tagadhatatlanul hatalmas, de valahogy mégis eltörpült Asztlant népének egyéb építményei mellett. Hasznosságában mindenképpen, de talán még méreteiben is.
SZÁZNYOLCVANHATODIK RÉSZ
A válasz magától értetődik. Lássuk újra a soron következő kérdéseket:
v Nem úgy tűnik, hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség? Valóban nem lehetséges a nagy líra? A valódi líra? Nem tűnik úgy, hogy nagyon is szükség volna rá?
Azt gondolom, mindegyikre egyértelmű a felelet, de azért nem árt egyenként sorba venni őket.
Két Lányom van,
Nagyszerű Feleségem,
Ők velem egyenrangú emberek,
Ne akarjon idejönni,
Aki ezt nem érti meg.
Magyar nőre nem szab csadort
A szabó;
Nem ezért harcolt
Hunyadi,
Dobó.
Mindegy, fehér,
Sárga,
Vagy fekete;
Aki magyarrá válni képes,
Csak az jöjjön ide.
Testével védte évszázadokig
Európát a népem,
Közben megcsonkult,
Megfogyatkozott,
Ideje volna kapnia
Békét,
Szép Holnapot.
ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ
Az ostromsereg demoralizálódása most már törvényszerű volt. Létszámuk is fogyatkozott, betegségek, sebesülések tizedelték őket. A háromnapos eső alámosta az építményeket, vízzel árasztotta el az árkokat. Az ostromműveleteket szüneteltetni kellett, a sáncokon és a töltéseken sem folytatódhatott a munka.
A védelem azonban nem demoralizálódott, Szigetvár védői ugyanolyan elszántak voltak, mint a harc kezdetén. Tudták ezt Kanizsán is.
Már nincs semmi titok;
Te vagy nekem,
És én -
Neked vagyok.
Minden rejtély – Idő;
Múltában áldoz,
S így kötözi a Létet -
Önmagához.
Éltünk sok ezer szerelmes napot,
Itt minden rejtély
Rég ronggyá
Kopott.
Maradj nekem,
Én maradok Neked;
Bármeddig érdemes élni
Veled.
Te vagy nekem
Én meg
Érted vagyok;
A titoktalanság – örök titok.
Nem nagyon van új a Nap alatt…
—
Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:
- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.
- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.
- Lábműves!
Leng a Nyár úti kalapja,
Földünket az Őszre hagyja.
Nyárutó súlyosan pereg,
Reszket a maradék meleg.
Sóhajtoznak a reggelek,
Zúzmara herceg közeleg.
Leng a Nyár úti kalapja;
Isten a Jövőt ránk hagyja.
Rossz propaganda hegedül,
Felelősség ül egyedül.
Politikus – ezer halom;
Pénz-árnyékban a Hatalom.
Leng a Nyár úti kalapja,
A jövendőt Ősz harapja.
Szabadság hagy csapot-papot,
Tanév-csengő kondul nagyot.
TIZENNYOLCADIK RÉSZ
- Bizony annyira, hosszú emlékezetű – bólintott súlyosan, komoran. – a katasztrófa mindent el fog törölni. Az embernek a kezdet kezdetétől kell újra elindulnia. Vadállatként kóborol majd a Föld kietlen rengetegeiben a csekély maradék.
Fel voltam háborodva.
- De mégis! De akkor is! de hát a tűz…
Proget a türelem mérhetetlen, isteni magasságaiból tekintett le rám.
SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ
Miért lenne vége a „nagy narratívának?”
Ha Fukuyama helyzetelemzése volna igaz, és az emberi társadalom elérkezett volna fejlődésének csúcspontjára, és a lehetséges legjobb világ valóban a liberális piacgazdaság lenne, még akkor sem volna igaz, hogy vége a nagy narratívának.
A konteó hógolyó,
Hogyha igaz – sose jó;
Főleg, hogyha
Konteóból acsarog ránk
A Való.
Ma még talán kiskorú
Az a titkos háború,
Amitől az egész Földet
Felzabálhatja
A szú.
Felelőtlen egyedek
Kezében fegyver remeg,
Milliószám
Menekülnek
Előlük
Az emberek.
A konteó izgató,
Halálhívó csodaszó,
Képein a Történelem
Őrült,
Szadista
Bakó
Minden csupa kiskapu,
Mocorog ezer gyanú,
ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ
Egy Pribék Lázár nevű görögkeleti vallású rab, aki korábban a topcsiknál, a török tüzérségnél szolgált, felajánlotta, hogy szabadulása fejében hajlandó a török ellen harcolni. A várkapitány levetette a rabról a bilincseket, tanúk előtt, ünnepélyesen feleskette, és beosztotta az ágyúk mellé.
Viseld csöndes türelemmel;
Időnként – a sznob is ember.
Őt csak önmaga érti meg,
Mindenki más:
Buta tömeg.
A szegény sznob sorsa fanyar;
Nagyon szégyelli, hogy – magyar.
Nemzetinél jobb a Semmi;
Az nemzetközi tud lenni.
Ha hazádról rútul regél,
Nézd el, mert
Szegény – ebből él.
Ha műanyag dalt zeng neked,
Ne lásd meg – a közhelyeket.
De – kedved bárhogy keresi,
Hatalmat sose adj neki.
Régi történet, de nem veszti erejét…
Amerikai lap írta…
Valamikor a koalíciós időkben (1945-48 között) egy amerikai riporter megszólított a nagykörúton egy magyar járókelőt:
- Mi a baj Magyarországon?
A kopott öltözetű középkorú férfi elmosolyodott:
- A vezetőink egy része semmire sem képes, egy másik részük meg mindenre.