Ó, te elárvult, szorongó világ,
hajtsd vállamra az őszülő fejed.
Tudom, oly rég csak a könnyed nyeled.
Meghallgattatnak majd fönt az imák,
Nincs erre gyógyír mi belülről rág,
nincs itt kedv, s jóleső folytonosság.
Letaglózott az élet ma végleg.
S hiába tanítottak a vének,
A hangár ablakán át nézte, ahogyan odakint a hó szép, csendesen hullott. Szemét kicsit vakította a kinti fehérség és a holdfény, olyannyira tetszett neki, hogy valami különös érzés kerítette hatalmába abban a percben. Milyen szép lenne itt élni...
Ha halnék csak érted,
ha várnék csak reád,
s nevetni csak együtt,
szeretni, óvni csak
téged, mindörökké.
S míg kint tombol az éj,
én szemedbe nézve,
szerelmed fénylő
csillagrendszerének
mélyére merülnék.
Akik a mélység előtt,
a szakadék szélén,
cseppet sem tétováznak.
S azoké is, kik hősként,
lágy szívvel ugranak,
bele a fájdalomba.
S díjat érdemel az is,
ki egyedüliként,
ma túléli a magányt.
Ez, a keményszívűek éjszakája,
a rideg kőfalon nem jut át semmi.
Itt nincs báj, csillogás, illó szerelem,
de vannak könnyek, melyek kínnal jönnek,
tévelygő reménytelenség, bús mélység,
s lent ülünk fény nélkül a kétség, meg én.
Itt, ahol vagyok, se szépség,
se madárcsicsergés,
sem másféle reppenő csoda.
Drága május, mozgalmas színeiddel,
engem újra, meg újra rabul ejtesz.
Jöhet tünékeny, kimért hangú, bús szél,
s fagyosszent lélekdermesztő szava,
nekem mégis, a legszebb hónap leszel.
Ma nekünk fényesítem a Holdat,
csillagporos, kicsi keszkenőmmel,
Ma kicsit közelebb húzódom a lelkemhez,
s elmélázom azon, miért távolodtam el.