KÉTSZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ
Parti Nagy poétikai érzéke – minden kifogás ellenére – elsőrendűnek mondható.
„mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Ez viszont két kiváló sor.
„mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Ez már valódi önjellemzés.
„mire megy gyémánttengelyével”
A „gyémánttengely” igen régi és sokoldalú jelkép, nálunk évtizedek óta a költészet egyik szimbóluma.
Amíg éj múltán Nap cammog az égre,
Amíg az álomból felébredünk,
Amíg halljuk a Kedvesünk szavát,
Mindig van tovább!
Van tovább,
Van tovább,
Mindig van tovább!
Amíg lelkünkhöz emlékek tapadnak,
Titkaink gyermekeinkre maradnak,
S a lombzizegésben Élet susog.
Még van miért.
Még van miért,
Még lesz miért,
Családért,
Életért.
Még van miért!
Tán a vén Idő kissé megfakult,
Összetett kézzel könyörög a Múlt,
És reszket a Jelen...
Kicsi kert a ház megett
szúnyogfalkát rejteget.
Viszket tőle a karom,
csapkodom és vakarom.
Buja éden e vadon,
muhar nő itt szabadon,
parlagfű, százéletű,
karácsonyfa méretű.
Fényt vet a földre a hajnal,
oszlik benn az éji sötét.
Gyöngyözve csillog a harmat
az ébredő reggel ölén.
Éledő zajba hull a csend,
hangszínek festik az étert.
Idő sodrán pörög a perc,
álomból tettekre ébreszt.
Kulcsold kezedet imára,
mielőtt utadra indulsz.
Rád tekint Ég – Föld Királya,
leveszi válladról a súlyt.
Általa Új erőt nyerhetsz,
megenyhül a napnak terhe.
HATVANHARMADIK RÉSZ
Isten minden pillanatban,
Bennünk
És Felettünk;
Akarjuk, vagy nem akarjuk;
Hordozói lettünk.
Minden világ-sóhajtásban
Hallatszik a hangja,
Néha tán az is meghallja,
Aki nem akarja.
Jelenlétét nyilvánosan
Soha nem mutatja,
S legjobban az hiányolja,
Aki megtagadja.
Isten minden pillanatban
Bennünk
És Felettünk,
De hinni és cselekedni
Sosem fog helyettünk.
Lét-tutaj a Semmi hátán,
Vitorlája: kerek Ég,
Tán az egész világ nem más,
Mint jókora buborék.
Mi a kezdet, mi az Élet?
Örökké tartó viták;
Pedig Élet nélkül talán
Nem is lehetne világ.
Oka, célja van mindennek,
Sose véltelen a Lét,
Hiába tagadják sokan
Az Isten összes nevét.
Lét-tutaj a Semmi hátán,
Az Idő folyton esik;
Szkeptikusok, akik csak a
Semmi okát keresik.
Idő-eső áztatja a
Célokat és elveket,
Ezért az emberek zöme
Néha mindent elfeled.
Ha dobverő lennék
avatott kezedben,
csak a felajzott szív
verne hevesebben!
Ha meg egy fűzfasíp,
összeérne ajkunk,
veled sírnék, mert mi
együtt fájunk, sajgunk.
Zsarnóczay újra próbálkozott.
- Fiatalemberek, jól gondolják meg! - sziszegte fenyegető hangon, miközben fészkelődve próbált kellemesebben elhelyezkedni, A rendőrautó hátsó ülése határozottan fapadosnak tűnt a Jaguar megszokott kényelméhez képest.
A két nyomozó továbbra is hallgatott.
- Nekem nagyon fontos üzleti találkozóm van most! - dühöngött a fogoly. - Nézzék, az ügyvédem úgyis kivisz! Maguk nem akarnak kártérítést fizetni a silány illetményükből!
Nem vagyok én hivatásos,
nem is leszek soha -
azért írok jó verset is:
az olvasó tudja.
A kritikus nem így látja,
nincs megelégedve -
felsorolja a hibáim,
kipellengérezve.
Magyarul sem tudok - mondja,
nincs nyelvismeretem -
elementáris hibákkal
van tele a versem.
Emiatt én nem kesergek,
szemébe nevetek -
olyan nyelvet használ szegény,
hogy én megrettenek.
Ragaszkodik ragozáshoz,
melyen túljutottunk -
az ikes ragozást védi,
mit ritkán használunk.
Egy jobb világ szent reménye
Ritkán merészkedik fényre.
Felül realitás-salak,
A jobb Remény: búvópatak.
Anyag-üdvösség: maszkabál,
Profán kárhozatra - halál.
Egy jobb világ szent reménye
Kevesekben marad élve.
Lét értelme redukálva,
S a Remény nem marad állva.
A puszta létfenntartásba
Lett az Öröklét elásva.
Egy jobb világ szent reménye
Tartja a világot élve.
Hogy ne legyünk megdermedve,
Atlantisszá feledtetve...
Az életcél távlat nélkül
Anyagi javakká vénül...
Ráfázott a makk ász, s a bosszúja kin telt?
Hát a többi lapon – van közöttük cinkelt.
Kezeit tördeli, hócipője teli,
merthogy a piros ász már nem őt kedveli.