Blogok

Tagadni mindig könnyebb,

Mint szépet mondani,

A mások véleményét

Meg sem kell hallani.

—–

Hit, remény és akarat

Épít palotát,

Zászlóval tör

Halál között

Túlsó partra át,

Emel csodát,

Szép szerelmet,

Csókot, esküvőt,

Tornyot tesz a világ fölé,

Templomot,

Jövőt;

Szeretetre szoktatja

A kérges kezeket…

Mit tesz hozzá mindehhez

A szkepticizmus?

Hát…

Börtönöket…

Azt csacsogja sok gerenda

Meg tetőcserép,

Örökké a szexről van szó,

Mégis fogy a nép.

——–

Nem tudja már a magyar nép

Lánya és fia:

Szeretkezés ám az élet,

De nem orgia.

——–

Mára a ferde  se ferde,

Csak különleges,

Az üresről is kiderül,

Hogy csak üreges.

——-
Kárba vész a szép ifjúság,

Szent energia,

Nem hozza azt vissza többé

Sosincs vége,

Szünet kéne,

Hömpölyög a szó-folyam,

Semmi lényeg,

De az hosszan

És végtelen

Komolyan.

—-

Mint enyészet,

Lassú végzet,

Nyomában

Víz sem fakad,

Hogyha délre

Nem lesz vége,

A velő is

Elapad.

—-

Duma-kvóta

Órák óta,

S nagyon messze még

A vég,

Tornyosul ránk

A szűk jelen,

S eltűnik

A messzeség.

Nincs vagyonom, nem vagyok senki más:

Mint hírhedett, rossz garabonciás,

Aki csak tekereg,

Nyugodtan lenéznek

A Fuggerek.

Engem nem érdekel az osztalék,

Csupán a távoli

Rejtelmes messzeség,

Ahol a Létnek titka rejtezik,

S Ég a Földdel buján

Ölelkezik.

—–

Nincs koronám, nem vagyok senki más,

Mint üldözendő garabonciás,

Nálam a csízió,

Hadd üldözzön

Az inkvizíció.

Nekem a dogma már nem menedék,

(Hogy tudok-e még rímet a Nevedre…)

Húsz év után egy csendes házikó,

Szerelmünk a legfontosabb lakó,

Drága Anikó.

—–

Szomszéd kocsmában poshadt dáridó,

Ablakunkban kis feketerigó,

Drága Anikó.

—–

Legyen hőség, vagy szakadjon a hó,

Veled közös életet élni jó,

Drága Anikó.

—–

Ma már a hajam ritka és fakó,

Közelebb van már az Égi Bakó,

Te meg maradtál büszke, csillogó,

A roppant tágas lenti sík

Sárgán pislog reám,

És játékszerré törpül el

Alant a kis

Hazám.

Nem látszik már az otthonom,

Hol gyertya lángja ég,

Jó itt nagyon,

De messze még

Az Ég.

——–

Hangyabolynál is apróbbak

Ott lent az emberek,

Szemem sarkában reszketeg,

Kis könnycsepp ténfereg.

Hány célt villant

A messzi köd?

Fény lesz-e majd elég?

Mert látom már,

Hogy messze még

Ha a Halál boltos lenne,

Minden árnyék hozzá menne,

Árnyék-létet tőle venne,

Árnyék-étket abból enne.

——-

Ha a Halál postás volna,

Fekete biciklit tolna,

Ugatásban kóborolna,

Minden csikkért lehajolna.

—-

Ha a Halál festő lenne,

Mindent feketére kenne,

Mindent feketévé tenne,

Nappal is éjszaka lenne.

——-

Ha a Halál hentes volna,

Csigolyákat darabolna,

Bárdjának a hús hódolna,

Nehéz és boldog napokon,

Vermet akárki ás;

Rágyújt két jelenés között

A garabonciás.

—–

Nehéz és boldog napokon,

Tárló és paraván,

Bízunk benne: a sok üveg

El nem törik talán.

——

Nehéz és boldog napokon,

Ha megjön a Király;

Tüstént üdvözlik: “Befelé,

És jól artikulálj!”

—–

Nehéz és boldog napokon,

Ha nyitott a plató,

Eső szakad, de a világ

Még megszárítható.

Neked is szól a köszönet,

Te kedves, hű barát,

Együtt tapossuk bánatok

És örömek sorát.

——

Tábortűz: élő, eleven -

Talán azok vagyunk;

Míg kívül minden jégbe fagy,

Mi tovább lobogunk.

——-

Neked is szól a köszönet;

Mert Te is vagy nekem;

Folyjon bármi a Körösön,

Ezt sose feledem.

—–

Tán nem maradtam mindenütt

És mindig én felül;

De Te is ott voltál velem,

S nem voltam egyedül.

—

Amíg a csillagok lenéznek odafentről,

Mindig vezet egy ösvény

A jövőbe;

Melyen

A Magyar,

Ha még élni akar,

Elindulhat előre.

——

Amíg a csillagok lenéznek odafentről,

Addig nem válik semmivé

A múltunk,

S ki azzal

Szembenéz,

Jövőért élni kész.

——-

Amíg a csillagok lenéznek odafentről,

Addig az élet meg nem áll

Soha,

És látható számok között,

És hallható zajok fölött

Lasszóval fog majd üstököst
Az űrcowboy-futam,
S a Jupiter gázgömbje is
Kert lesz hamarosan.

Csillagos-sávos lobogót
Kap a Mars hegyfoka,
Ha más nem, hát majd Hollywood
Vonszolja el oda.

Cukormáz ízű a jövő
S ha itt-ott keserű,
Csak mert van rajta kis penész,
Vagy talán deja vu.

A világ tán nem sejti még,
Hogy körbe-körbe jár,
Mint régi malmok udvarán
Szegény girhes szamár.

Uram!

Teremtő szavad

Lényegében

Késleltető

Mozzanat;

Erősítsd meg,

mert a világ

Leszakad.

——

Uram!

Teremtő igéd

A piacon

Most cibálják

Szerteszét.

Teremts olyan

Igét, amely

Mindig véd.

——-

Uram!

Dől a szennyes ár,

Jeges tűzben

Szénné ég

A láthatár,

Öltönyben jár,

S újra nyilaz

A tatár.

—–

Adj hitet

Ne higgyétek, hogy elrendeltetett…

A Lét nem gépi rongyszőnyegszövő,

Nem dróton húzza

Egyetlen jövő

A sötét vég rossz barlang-pitvarába;

Egyedül a Hit

A jövő vára.

——

Ne bizonygassátok, hogy nem lehet;

A szkepticizmus csak üres beszéd,

A Semmi hátán nyargal szerteszét,

Nem örökre távozik,

Aki elment;

Sosem a dolgok teremtik

Az embert.

Ötven felé szalad velem

A fapados világ,

Nem fékezik sem névnapok,

Sem oktalan viták.

———

Tériszonyokról sustorog

Az elvénült Idő;

S nem gyorsít és nem lassít fent

A mozdonyvezető.

——-

A tűzvonalban szolgáltam,

Tudhatja a világ,

Sohasem kacsintottak rám

A lógós pálmafák.

—-

Szolgálok ezután is még,

Amíg szolgálni kell,

Sallang, cím, dísz, libéria

Régen nem érdekel.

—–

Nagyapámnak volt egy lova,

Remény volt a neve,

Apró koromban szekerén

Poroszkáltunk vele.

—–

Én simogattam a nyakát,

És ő húzott: Remény,

Húzta kocsinkat dombra fel,

El is fáradt szegény.

——-

Így húz tán még azóta is

Nap mint nap – hegyre fel,

És válaszol, még akkor is,

Ha senki sem felel.

—

A ködbe bújó távlatok

Közt rejtőző Remény

Vezet, mint meghitt gyertyaláng,

Imbolygó messzi fény.

Jelenkorunk egy rossz ladik,

Gerince reszketeg,

A gyönge szél is úgy dobál,

Mint mást a fergeteg.

——–

Vakon, kietlen vizeken

Sodor a kis hajó,

Tán partot kéne érni már,

S kilépni volna jó.

—–

De földnek híre-hamva sincs,

A visszhang nem felel,

S az Áramlat sem csillapul,

Hát mindig menni kell.