Idén nem szép az ősz. Nem érleli arany napsugár a lombokat cipó-pirosra, csak az égbolt tépett rongyai csüngnek az idő szárítókötelén szennyes levet csurgatva a vigasztalan tájra. Jókedvünk néha vízzel telt kátyúba pottyan, másokra is ráfröccsentve az apátia sarát.
Tudjátok-e, mi a rengő?
Az bizony a kerti lóca!
Közelében csábos, zengő
nótát cirpel a kabóca.
Jó nagyapám rótta fából,
néha meg is pihent rajta,
mint aki nagy gonddal számol –
amúgy, nem volt lustafajta.
Amikor verset faragok,
szavakra vágynak a ragok,
papírra, tollra a szavak,
színekkel álmodik a vak.
Amikor verset faragok,
szórakoztat, hát maradok.
Játék, de komoly, s az az elv,
árnyalt legyen e laza nyelv!
– Gyere, itt a kávé, hoztam tejet, cukrot,
a mi szertartásunk – te is így szereted!
Szívvel főztem most is, nem játszom szerepet,
látod, kerítettem ugyanolyan csuprot,
mint az a régi zöld, amelyik berepedt
lenn a konyha kövén, ahol kettőt ugrott.
Akkor is szeretlek, amikor nem mondom,
Muhi, Mohács, Világos és Trianon…
folytathatnám napestig e gyászos sort;
Árpád földje, Árész emelt rád ostort –
az iszonyat vesz erőt most fiadon.
Vihartépett kicsi ország, szép hazánk,
kivéreztél csatamezőn, vérpadon,
jó ideje már medrébe tért a Don,
Megnyílt az Ősz, a nagy bazár,
tavaszt, nyarat kompótba zár.
Óvná már az emlékezet,
azt is, ami nem létezett.
Ha már itt jársz, gyere, nézz be,
a Nap fénye csordul mézbe.
Madárdalból van a nektár,
májuséjből illat-lekvár.
Eddig békegalamb voltam.
Hogy hiába? Az egy dolog!
Mert hős nem lehetek holtan,
burukkolva berukkolok!
Csak tiszti rang jöhet szóba,
vállaimon lesz aranycsík;
be nem lépek a NATO-ba,
nem érdekelnek az amcsik.
Sólyom vagyok, éhes sólyom,
prédára les sóvár szemem,
rejtőzz hát el, Isten óvjon,
karmaimat most rád fenem.
Szárnyam, itt a szelek hátán
kereng, körét büszkén rója,
magam vagyok tán a sátán,
a szelídek megrontója.
Pergamenszín levelekre
vérrel írt a szelíd ősz,
tapintatos, sose nyegle,
korosodó, jó dizőz.
Névjegykártya az a levél,
mellyel bejelentkezett,
a színpadon ő is megél,
sőt, kivágja a rezet.
Betört egy front hívatlanul,
szeptember már ríva tanul
elviselni hideg esőt,
szelet, szoknya alá lesőt.
Faképnél hagyott a nyarunk,
nem kérdezte, mit akarunk.
Nem törődött dőlő érvvel,
hogy a dűlő szőlőt érlel.
Itt már semmi sem gömbölyű,
szögletes lett, ami kerek,
faládában költ az ölyü,
kockaházban nő a gyerek.
Sarkított tévé a falon,
tablett fölé hajlik a hát,
érzem én, bár nem akarom
a húskocka szójaszagát.
A nyár ócska, lejárt lemez,
el is gurul a fák alól;
ahol halkan az ősz neszez,
lágyabb a dal, más nóta szól.
De most elpihen a szellő,
csend temploma a völgykatlan,
a szöcske, a víg szökellő,
az is olyan mozdulatlan.
(József Attilának)
Távolságot? Ó, azt fel sem mérhetted,
végtelenbe nyúlik fenn a tiszta tér,
azt mondják, hogy önmagába visszatér;
s az idő sem állt meg soha éretted.
Hozzon hát az éjjel édes álmokat,
nyugtalanul virrasztani nincs miért,
Elszakítva társaitól,
magányosan hajt a fa.
Hogyha suttyó szél cibálja,
akkor sincs egy jajszava.
Mert gyümölcsöt sose terem
a természet vad fia,
nagylelkűen elkerüli
a siheder-maffia.
"Hazádnak rendületlenül
légy híve, ó magyar!"
Állj helyt a vártán emberül,
ha rút vihar kavar.
El ne nyelje vad áradat,
mely életekre tör,
családod, fészked, váradat
tátongó sírgödör…
*
Fenyegetnek vészjósló árnyak,
macséta alatt végzi száz nyak –
a gyáva Világ fintorog.
De ellenállva a zsiványnak
a pokollal is szembeszállnak
a bátor, fénnyel írt sorok.
Én tudom, a szó, az oly kevés,
de jön majd talán az ébredés:
Ó, szegény ördögök, ti sznobok,
bennetek emberi szív dobog,
de rossz front zavarja ritmusát,
vele az értelem ví tusát.
Porondon a kánon-pojáca,
rég cinkelt lapjait kijátssza.
Tegnap még csúsztatott, ma lódít,
kukába vetve a valódit.
Messzire kell dobnom ezt a malomkövet,
különben a góré bizton agyonlövet.
Hiába lett testem a formák remeke,
ha az oroszlánnak leszek majd csemege.
Írjon csak mindenki úgy, ahogyan tetszik,
hadd szárnyaljon fenn a szabad akarat,
míg papagájtolla színe ki nem feslik
rongyfelhők felett, az izzó Nap alatt.
Költőnek készült a pusztavacsi
szamárnak fia, az okos csacsi.
Úgy vélte, összehord elég iát,
és alkot egy szamár-elégiát.
Ám annyi iá, jaj, nem létezett,
nem őrizte meg az emlékezet,
megváltozott hát a stratégia,
úgy is van elég bús elégia!