Csúnya világ! Hitvány lator!
Szárazság van, lebeg a por.
Ébred a szél, rossz mostoha,
nincs már tőle nyugtunk soha.
Szenved a rét, meg az erdő,
ha összefog két tekergő.
Kornyadozik ember állat,
recseg a por, mord utálat.
Kőmíves Kelemen sóhajtozik: Ejha!
Nehéz az életem, gondom, mint a pelyva!
Bár a nők imádnak, de otthon az asszony
túl lusta ahhoz, hogy örömöt fakasszon.
Tizenkét rézműves összetanakodék,
a nagy szeszlepárlót hogy felépítenék.
Hogy felépítenék némi euróért -
tizenkét akóért, meg tizenkét lóért.
Majd segít a hazán az áldott szeszkazán,
ha van elég pia, folyik a szex lazán!
sebtében szert tettek cujkára, lőrére,
Ne féljetek, csak semmi pánik,
ez itt a jéghegy, nem a Titanic!
Nem botor ember-kéz alkotta,
a Természeté volt a kotta!
Kristálytömeg, és bármily furcsa,
ami látszik, az csak a csúcsa.
Vele utazunk, messze, délre,
Rétek fölött szárnyal, lepkeálmot kerget,
pillangót pompázó szivárvány-szerelmet.
Magát sem kímélve keresi a szépet,
viharfelhők közé igen gyakran téved.
Lába elé a vágy száz virágot hajít,
kerüli a mező szúrós bogáncsait.
Két összetett marka gyóntatókalitka,
Elsodorta a sors,
a kaland szerelme,
süllyed bárkaágya,
fuldokol az elme.
Hol a hű anyaöl?
Iszonyúan távol,
csak a hold pislog rá
a nagy éjszakából.
Az is gúnnyal nézi:
Mit remélsz, te balga?
Íme, itt az ecset, és itt a paletta.
Szemem modellt keres, éppen jön Aletta!
Róla hámozom le én a festővásznat,
mert így a lényegből nem túl sokat láttat.
(az emberrel)
Bort iszom most, nem tejet,
s napok múlnak el, hetek,
hogy én nyáron lant helyett
kapát, kaszát pengetek.
Mert a munka rengeteg,
elvégezni úgy tudom,
hogyha keresztet vetek,
s az üveget meghúzom.
Dolgozom a kertben, bár alig lesz haszon:
nagy volt a szárazság ezen a tavaszon,
ám az anyaföldnek virulni, élni kell,
ha ápolt, gondozott, az bizony fél siker.
Kehes a Pegazus,
nem tűri a nyerget,
hogyha ütik, bokros,
mint akit kór kerget.
Gondatlan gazdája
nem is vet rá ügyet,
a nemzeti vágtán
egykedvűen üget.
Nyűg a cifra szerszám,
Őseim kutyabőrt Apafitól kaptak.
Hogy csak tányért nyaltak? Vagy talán haraptak?
Erre biz oly nehéz választ adni máma,
feledésbe merült az a régi fáma.
Én magam soha sem tartottam nemesnek,
mások énelőttem hasra biz nem esnek!
Ködbe veszett a múlt, indulj tiszta lappal,
Ha gálarendbe áll a szóvagyon,
fohászra kél egy égi üdvsereg.
A lelki béke szállna meg - hagyom -,
de szív zenéje szól: a dob pereg!
Ütemre lépnek ősi verssorok,
jajong a Múlt; az Itt, s a Most kemény;
az ég vizébe lávanap csorog,
kalászt ereszt a zsenge-zöld remény.
Ha csak a kezemet fognád,
akkor is tudnám, hogy miért -
átír az törvényt és dogmát,
teveled megtér a kitért.
Ha csak a szememet néznéd,
nem lenne előtted titkom;
nélküled görnyedek kétrét,
s nem vagyok otthon én itthon.
Elszúrták a marhalevelet:
Bélának írták a tehenet.
Valagán „Bé”-billog volt a jel –
s örültek annak, hogy jól tejel.
Ám egyszer rájött a mélabú,
s torkából feltört a Béla-mú.
A falu nagyhírű doktora
sem tudta, hogy a baj mekkora.
Versem ötletét H. Gábor Erzsébet Bohócok című alkotása adta
Irigyel már a fél város,
rajtunk csámcsog a pimasz,
hogy e viszony tán már káros…
Én tudom, hogy nem igaz!
Egy kisördög fúj rohamra,
míg pörögnek a dobok,
nyíllal átlőtt a szívkamra,
a szemedben láng lobog.
Döcög a posztmodern-szekér,
ritmustalan rí a kerék,
kár a tékozolt percekér',
kínnal nyög a szekérderék.
Szállj le gyorsan, még mielőtt
ez a kocsi sárban reked,
vagy kirázza az agyvelőd,
s az árokban nyakad szeged!
Sötét éjszakában az ember hiába
vet bő betűmagot papírbarázdába.
Termékeny talaj kell, jó gazda, szemharmat,
íriszfény: fakadjon sarjú(b)irodalmad!
2015. máj. 24.
Smaragd fényben leng a lomb a kerteken,
kopott úton régi álmom kergetem.
Ez az ábránd mindig, mindig ugyanaz!
Nem tud újat hozni már az új tavasz.