Elmúlt a nyár, a sok dolog gondja,
belehúztam… én, munka bolondja.
Bachus kincsét hozni Uram, eléd,
a szőlőben hagytam erőm felét.
Másik felét vitte házam, kertem,
barkácsoltam, kapáltam, meszeltem;
garázsban, meg színben raktam rendet
megbecsülni, mit az Úr teremtett.
Néha kérdem, mért hajszolom agyon
magam, hogyha nem boldogít vagyon?
Mikor apad ki az erőm kútja?
A választ rá a Jóisten tudja.
Kell a víz, és kell a tűz,
kell a föld, és kell a lég!
Kell a szó mi gondot űz,
ha rémisztenek rút mesék.
És kell a száj, ha kell a szó,
teremtő hang, mely újraszül,
a mámorító, nyugtató,
és befogadni kell a fül.
Ferenc gazda, mondd, hogy áll a szénád?
Dolgos voltál, úgy emlékszem még rád…
Ám, egy és más változott azóta:
igric lettél, arról szól a nóta!
Csodálkozunk rajtad mindannyian,
nézz valami hasznos után, fiam!
Berúgott a kocsma hőse,
s nem gondolta talán ő se,
hogy amikor feje kába,
nem viszi haza a lába.
Neje arra hozott éppen
egy süldőt a szekerében,
amelyhez ma olcsó áron
jutott hozzá a vásáron.
Féltve őrzöm én a régi percet,
keblem óvja borda-rejtekén:
pénze hullt a napnak - égi permet,
fényben égve jött a lány felém.
Forrt a vérem, és amint reméltem,
végre indagúzsba font karod,
Éva csókja volt e szenvedélyben,
értem ott szemérmed elhagyott.
Nagy öröm: unokánk született,
kisleány, immár a negyedik!
Ez most tán egy égi üzenet,
hogy fenn a szelíd szót szeretik.
Ezzel biz magunk is így vagyunk,
s Te, ki a sors könyvét vezeted,
jó Uram, figyelted óhajunk,
imába foglaljuk nevedet.
A kis levél nagy fán fakadt,
csodálta fönn az ágakat,
hogy lám, ezernyi társa van,
csupán a fája társtalan.
Akit a balsors elkerül,
ha szingliléttel szembesül,
hiába néz, orráig lát,
s nem érti másnak bánatát.
Befutott a szárnyashajó
a kis bécsi kikötőbe,
partra száll a Rossz és a Jó,
délibábos álmot szőve.
Széltolóból van már elég,
akivel a nyugat számol,
dologtalan vad csőcselék
hada tódul a Balkánról.
(Fazola Henrik emlékére)
Áhítattal álltam a nagy kapu előtt
a múlt fenségéből meríteni erőt.
Érdekelt, mily csodát alkotott a barokk,
amikor összeforrt kalapács és marok.
Érinteni vágytam lélekkel és testtel
azt a csodát, amit álmodott a mester.
(A forradalom 25. évfordulójára)
Hosszú volt a rabság negyven éve
a bűn véres csillaga alatt,
kinek rendőrlámpa süt szemébe,
szűk gyomrába alig jut falat.
Édes komám, jó testvérem,
gyakran jársz a Székelyföldön?
Látogatják, nem is gyéren,
ezer kincsét hegyen, völgyön
szívem mélyén én is őrzöm.
Csodájára járhat bárki,
várja szikla, buja-zöld rét.
Nyisd ki szíved, karod tárd ki,
Vérszínű fa kis ligetünk éke,
sok madárka boldog menedéke:
vörös juhar, vagy hasonló fajta,
minden levél rőzseláng-rőt rajta.
Sárgul már az erdők, mezők bokra,
őszi pára ül a vén napokra,
hajnal gyöngye berkenyelevélen,
piros bogyó incselkedik vélem.
Jaj, az emberi test - de rossz konstrukció -,
jól elfuserálta az evolúció,
avagy a teremtés, kinek hogyan tetszik,
aki egészséges, az mind megbetegszik.
Rossz az immunrendszer, na és az ér mit ér,
amikor megsérül, akkor a vér kitér.
Ha elvágom ujjam, fáj az egész kezem,
Felmentették érdemei mellett,
de egy nyamvadt plecsnire nem tellett
dekorálni azt a szalmamellet,
amelyet már maga is rühellett.
Nyugalomba vonult egy időre,
bár égnek állt tőle szalmaszőre;
taszító volt, ám egy pimasz, dőre
szarka szállt a madárijesztőre!
Mostanáig nem is vette neszét,
de bántotta a blőd szarkabeszéd,
mely rossz hírét csörögte szerteszét,
hogy még most is megjátssza az eszét.
Barackba haraptam,
szétfröccsent a leve,
édeni zamatban
fürödtem eleve.
Mézes ízek árja
töltött édes bort ott,
kiskertem nektárja
könyökömön csorgott.
Lekvárban a lényeg,
Körmöst kaptam másért, kiserkent a vér,
mert „mindenki egyér’, egy midenkiér’”.
Bár nem sírok most sem, mégis szenvedek,
testem alig sérült, a lelkem beteg!
Gyámoltalan gyermek bűnt nem követ el,
mégis ártatlanul bűnhődnie kell.
Bosszú, vesszőfutás jelöl ki utat,
Poszáta kis madárka volt, olyan bohó,
akár a réti lepke, könnyed és vidám,
a bölcs szülő tanácsát meg se fontoló.
A kerti csűrben élt, de léha széltoló,
s a társaság bohóca volt e bonviván.
Követte álmait, hogy egyszer ott lebeg,
ahol talán a büszke sasmadár se jár.
Dús pompával vár a barokk;
éled a múlt-nosztalgia,
pezsdül az út, utcasarok,
csak bámul az emberfia.
A vár fokán zászló lobog
szelek szárnyán száll az ének,
hírét hozzák harci dobok
hősi csaták szellemének.
Páncél csillog, láncing csörög,
dörren a szakállas puska,
kopjára kap magyar, török,
összerezzen néhány fruska.
Szemem mered a plakátra,
karcsú huri táncát lejti,
vár az egri basa sátra,
búját a nép elfelejti.
Nyárutó, szép, érett asszonyunk
köténye gyümölccsel lesz teli,
ezért mi hálával tartozunk,
talán a szívünket teszteli.
Mézédes körte a kerti fán,
szilva és barack az asztalon,
indáján jó dinnye érik ám,
augusztus megterít gazdagon.
A padkán párolgó új kenyér,
ontja már csábító illatát,
ennyi kincs mellett a bú nem ér,
hűs szellő őszünkbe ringat át.
2014. aug. 17.