hubart blogja

Örök ifjak álmot szőnek,
és a vágy nem hagy alább,
a vén madárijesztőnek
megtetszett egy szalmabáb.

Bár játszotta még a menőt,

(Versem első sorát H. Gábor Erzsébet Rímek ringatnak című verséből kölcsönöztem)

„Isten meggyújt egy csillagot”,
égi gyertya szent fénye ég,
kóbor vágyad ott andalog,
kezed fogják az angyalok,

A ritmus a vers legfontosabb formai követelménye, olyannyira, hogy a különböző vers-meghatározásokból is kihagyhatatlan elem. Hegedüs Géza Költői mesterség című, verstannal foglalkozó kötete szerint a ritmus a nyelvben lévő hangtani elemeknek észlelhető törvényszerűség szerint való visszatérése. 

(Az érmihályfalvi öregharag legendája)

Harang kondult jajjal fent a fatoronyban,
amikor egy napon a pap félreverte,
látta, már a házak nádfedele lobban,
menekül a jó nép, futva széled szerte.

(újévi malacság)

Kani Dani, a díszdisznó
- mangalica csemete -
félre búsul a csürhétől,
mint egy csuhás remete.

A moslék nem ízlik neki,
a tápot is megveti,
mert ő csak a Samu lányát,

Kies világ, megélni jó,
de köd szitál ma, kedv alél,
nyomaszt a rút depresszió,
fülembe súg a béna szél.

Mit ér a szív, e jégverem,
a csendje bánt, a jó kihal;
ha benne semmi nem terem,
kihűl a csók, az őszi dal.

Tudom, ha véget ér az éj,
ügetve jő a fény lova,
de már a régi szenvedély
bizonytalan ma, tétova.

Az ember árva gyertyaszál,
ha lángra kap, még fényre gyúl,
s amíg a füstje mennybe száll,
a gyenge teste porba hull.

2013. dec. 28.

Kandalló,
langalló,
serceg benn a tűz;
vesztendő
esztendő
percet percre fűz.

Zizzenő
kis fenyő
smaragd rojtos ág,
gyöngyszemünk
könnye csüng,
darab boldogság.

Este lett,
lebbenet
vet hűvös szelet,
szabdalt árny,
angyalszárny
már a kert felett.

Dolgosnak, 
szorgosnak  
szánja csilingel,
kincstelen
nincstelen
nála kilincsel.

Fényvilág.
Jégvirág
hamvad tüzeken,
köröm írt
örömhírt
ablaküvegen.

Nagyharang

Lám az elme őrzi még a bűnüket.
Régi fáma, ám azóta sem fakult,
felzokogva fáj ma néha még a múlt,
elfeledve nem gyötörne gyűlölet.

Génjeinkbe mégse forrhat ős harag,

Kíváncsi volt a kis lepke,
elkóborolt otthonától
fel a magas fellegekbe,
hol a fagyok szele csápol.

Rászállt az Úr tenyerére
dermedt szárnnyal megpihenni
- bár arcába tolult vére -,
tud a botor bátor lenni!

Gémberedett kicsi teste
remegett, mert félt is szegény,
de az Isten kegyét leste
az esendő lepkelegény.

És szólt az Úr: Üdvözöllek!
Látom, bennem bízva jöttél
szállást kérni; kit sors tör meg,
arra nálam nem köszönt tél!

(Intelmek így ádvent táján – nem csak gyermekeknek)

Mózes egykor kőbe véste
mi az üdvös élet nyitja,
s hogy ne menjen feledésbe
a Szentírás megtanítja.

Megjegyezni nem túl nehéz,

A Tejúton csillagszekér csörömpöl,
fazekakat fuvaroz fenn a Göncöl;
jár az ostor a pejtől a deresig,
sok a kátyú, egy-két  cserép leesik.

A szekér oly bánatosan nyekereg,
kenetlenek már a csillagkerekek.

Érdek vezet, vad agy, nem hit,
önzőn osztjuk a nagy semmit.

Bagót sem ér majd az eszünk,
ha mindnyájan rajta veszünk.

Ki ihat itt tiszta vizet,
ha Gaia majd visszafizet?

Oxigénért állva sorba

Egyenes férfi ferde keretben

(egy festő barátomhoz)

Egyenes férfi áll ferde keretben,
úgy vág komoly pofát, szeme meg se rebben.
Tekintete mérték,
amit alkot érték,
lám csak, most is éppen hasonlóra kérték,
s kérik gyakran - festők mindannyian :
Vágd ki azt a kurva paszparturát fiam!

L' art pour l' art

Erdő szélén öreg fószer kószál,
hol tanyát vert néhány hontalan,
nem érdekli, hogy sorsuk mit kóstál,
bizonyára nagyobb gondja van.

Petyhüdt arca gyűrött és borostás,
csapzott haját borzolja a szél,

Hamvasak a dűlőutak,  
mint fonott kalács -
porcukorral behintette
az égi szakács.

Fenyők gyantaillatával
enyeleg a lég,
ott fent ezer fényes csillag,
itt lenn gyertya ég.

Most ádventi koszorúba
két karom ölel,
örvendezzünk, mert a remény
ünnepe jön el!

Szívünk pirosra sült cipó,
élő szeretet,
kap belőle minden gyermek
egy-egy szeletet.

2013. dec. 2.

(Független Álmok Közössége)

Óriások élnek ebben az erdőben,
magába zárkózott fenség mindegyik,
megvetve a lábuk anyaföldben, kőben,
egek felé törve a fényt tisztelik.

Őrzöm azt a szirmot - legféltettebb kincsem -
ami a tavaszból nékem megmaradt,
s lélekpihéidet, egyebem már nincsen
a lombtalan, csontos, őszi fák alatt.

Nyomaszt e sivárság, jő a téli álom,
s már hólepel alatt sír a pusztaság;
de szemsugaraid én még visszavárom,
napfényes nyaram tán újragyújtanák.

2013. nov. 29.

A csörgőóra ideges csörömpölése ébresztette Eleket, aki úgy érezte, hogy alig pár perccel azelőtt aludt el. Csaknem hajnalig dolgozott, az utóbbi időben rendszeresen hazavitte az intézetből a felgyülemlett papírmunkát. A társintézetekkel való kapcsolattartást kezdettől fogva ő rendezte, és amióta aligazgatónak választották, a szervezőmunka oroszlánrésze is ráhárult. A főnöke munkája szerinte eltörpült az övé mellett, hiszen a koros elnök-vezérigazgató az utóbbi időben csak a protokollal foglalkozik, személyisége az intézmény védjegyévé vált.

Bohó ifjú fejjel bánat ért egykoron,
világgá indultam túl a vén meggysoron,
fájdalmam kicsordult, s búval bőven telten
fásult lélekkel az útra sem figyeltem.

Csüggedten bámultam a messzeségbe fel,